Cikkeit a Magyar Nemzet olvasói várták nap mint nap. Egy időben, nem is túl régen, a Magyar Rádió hallgatói igazították vasárnap délutáni programjukat hangos jegyzeteinek időpontjához. A végefelé már elhaló, reszketeg volt ez a hang, a rádiózók mégis követelték újra és újra, hogy szóljon hozzájuk, lebbentse el a fátylat a sok évtizeddel ezelőtti múlt történéseiről, amelyek számukra már az emlékezet mélyének aljára hulltak.

Halálának körülményeiről nem szóltak az első híradások. Azt azonban tudjuk az Imádság és vallomás című gyűjteményes kötetének utolsó előtti jegyzetéből, hogy ő maga milyennek szerette volna az elmúlás körülményeit.

"Bevallom, jó ennek a városnak sokhangú zsibongásába révülni, elszenderít utcáinak lármája, mert olyan, akár nagyapám méhese otthon, az ecetfa alatt.

De ha valaki egyszer azt kérdezné tőlem, hol szeretnék meghalni, akkor én inkább egy csendes kis falut választanék. A városi halál rideg, karbolszagú, mint a kórházak, ha nagyon groteszk hasonlattal élhetnék, akkor azt mondanám: nincs hangulata. Nem olyan, mint amilyet elképzelünk magunknak, mert valljuk be, azért csak gondolunk rá titokban. Jókai-olvasmányok hatására úgy képzeljük, hogy körüláll bennünket a család, s mi sorban mindenkitől elbúcsúzunk. Persze, nem ilyen ma már a halál, nem vesznek bennünket körül, ha kórházban fekszünk, nem állítják le remegő kezek a faliórát, nem vonják be fekete fátyollal a tükröt, nehogy a halott visszanézzen. (…)

Úgy képzelem, hogy a faluban járó kaszás barátságos arcú, bajszos falusi emberre hasonlít, aki bekukkan előbb az ablakon, csontos kezével halkan kopogtat, s talán köszön is: Jó estét!…

Én akkor kimennék elé a tornácra, ahol vadszőlő kapaszkodik az ereszre, leülnék vele a kispadra, ahogy kedves vendégekkel szokás, majd később, amikor már kibeszélgettük mnagunkat, gyengéden a vállamra tenné figyelmeztető kezét, s akkor elindulnánk mi ketten csendesen az alkonyatban. Nem az utcán át, az akácok alatt, hanem a kertek felé kanyarodnánk, ahol zsálya virít, és érezni az estike illatát is, mert a lányok minden este megöntözik kannáikból a falusi kiskerteket.

Igen, egy kiskerten át szeretnék távozni, ha menni kell. Jobbról, balról virágok bólogatnak, s én mindegyiket köszönteném, hiszen emlékszem, a mama virágai is ilyenek voltak valaha, azért kísérik most csodálkozó szemmel lépteimet és siratják távozásomat."

A Magyar Írószövetség az alábbi közleményt adta ki a 2009. július 8-án lezárult életről:

Illés Sándor újságíró, költő, író, műfordító 1914-ben Temerinben született. A gimnáziumot és az egyetemet Belgrádban végezte. 1936-1941 között a zombori Új Hírek felelős szerkesztője, majd a Délvidék főszerkesztője lett. 1945-ben Budapestre költözött. 1950-től nyugdíjaskoráig a Magyar Nemzet főmunkatársa lett.

Életében 34 könyve jelent meg, többek között az Új ház a domboldalon, a Tiszazug, a Bakonyi legények, A túlsó part, a Sirató, A fecskék délre szállnak, A pénzcsináló, Az utolsó napok, A fekete bárány, a Felszáll a köd, a Vihar után szivárvány, az Akiért nem szól a harang, az Irgalom nélkül, A reménység hídja, az Imádság és vallomás, a Hajnali madárfütty, az Egy marék föld, a "Miképpen mi is megbocsátjuk" és a Búcsúzik a kapitány.

A szerkesztő megjegyzése:

Egyszer találkoztam vele. 1989-ben, vagy '90-ben, amikor a Heti Budapest főszerkesztője voltam, a lap olvasószerkesztője mutatta be nekem. Túl sok volt a gondom, csupán bólintottam az indítványra: ha nekünk való írást hoz, nincs akadálya, hogy közüljük. Aztán rohantam tovább… Máig fájlalom, hogy nem szentelhettem több figyelmet neki, de legalább most megvallottam!