Az elmúlt 12 esztendőben Magyarország NATO-tag lett, átalakult ipari szerkezete, lezajlott a privatizáció. Az ország hamarosan belép az Európa Unióba. Négy kormány váltotta eddig egymást békésen. És az MTV-vel egyik sem tudott mit kezdeni.

A televízió ügye Magyarországon gumicsont. Az MTV mint intézmény már az 1980-as évek elejétől középpontba került. Szimbólummá vált. A hatalom megragadásának szimbólumává. Lakitelek, reformkommunisták, háborgó filmművészek, zöldmozgalmak, Jurta színház - mindenütt az MTV volt a nyitómondat. Ennek az oka valahol a már talán elcsépelt urbánus-népies ellentétben leledzik. Kis ország kis televíziója akarja, nem akarja kozmopolita - hiszen nem tud elég hazait termelni - nem véletlen hát, hogy célponttá és remek harci tereppé vált, ahol minden párt és érdekcsoport minden álláspontját fel tudta vonultatni. Lengyelországban az abortusz, Csehszlovákiában az átvilágítási törvény, nálunk az MTV. Hat évet vajúdott emiatt a médiatörvény, végül aztán torzóra sikeredett, eleve régmúlt technikát és gondolati világot konzervál rossz politikai kompromisszumokkal. A közszolgálati tévé eközben mélyre süllyedt mind erkölcsileg mind anyagilag, és legnagyobb kincsét, a nézőit, elvesztette. A kereskedelmi tévék totális győzelmet arattak a köztévé felett, miközben ez nem volt érdekük.

Bár a televíziózásban sem igazán jók az amerikai példák, mégis legyen szabad némi rokonvonásokat feltárni a korai amerikai televíziós helyzettel.

Az USA-ban - szemben Európával - sosem létezett állami televízió vagy rádió. Az elektronikus média a kezdetektől fogva magántulajdonban volt, és pénzt kellett keressen. Mégis, az 1960-as évek elején az amerikai nagy kereskedelmi tévék műsora szinte megegyezett az európaiakkal. Igényes tévéjátékok, híradók, vitaműsorok, zenei csemegék, gyermekműsorok váltogatták egymást. A különbség az volt, hogy kezdetektől jelen volt a reklám. És mikor kiderült, hogy a tévé igazi pénzcsináló masina, akkor a reklámérdekek hamar felülkerekedtek a műsorokon. Egymás után szorultak ki az értékes műsorok, először a nagytestűek - színház, koncert - aztán a rövidebbek is. Közös jellemzőjük volt, hogy nem tűrték a reklámszüneteket, vagy a reklámozók nem igazán láttak bennük fantáziát. Így lett az amerikai kereskedelmi tévézés négy hősi halottja a komolyzene, a tévéjáték, az igényes dokumentumfilm és az igényes gyermekműsor. A hatvanas évek végén ezek a műfajok szinte már nem is léteztek a képernyőn. A kultúra és a minőség elvesztése fölött kesergők kétségbeesetten keresték a megoldást.

(Valahol itt tartunk mi most).

A megoldás a gyermekműsorokból indult, hisz ez volt a legveszélyeztetettebb terület. A mexikói bevándorlók segítésére, az egyre feszítőbb faji ellentétek oldására született egy tévés vállalkozás a Sesame Street, azaz Szézám-utca. Ez a mindmáig népszerű, magas színvonalú, toleranciára és műveltségre ösztönző alkotás képezte az egyik alapját egy újonnan induló televíziós vállalkozásnak, a PBS-nek. (A Public Broadcasting Service bár tükörfordításban közszolgálati televíziót jelent, valójában kulturális csatorna volt, és arra született, hogy értéket, minőséget mentsen illetve csempésszen vissza a képernyőre.)

A PBS évtizedeken át reklámmentes volt, az egyes államok adóiból, szövetségi támogatásból és adományokból fedezte-fedezi működési költségeit. Hálózatban működik, mint a nagy kereskedelmi adók, szerkesztőségeinek többsége egyetemi campusokon található. E csatorna műsora volt Leonard Bernstein híres zenei magyarázósorozata. Mindmáig fut nívós hírműsora a McNeil-Lehrer Híradó és a Szezám utca is. Gyártója és bemutatója dokumentumfilmeknek, tévéjátékoknak. A PBS a '70-es évek végén élte fénykorát. Nézőszámát tekintve sosem volt versenyképes a nagy kereskedelmi adókkal, de mindig hivatkozási pont, értékmérő volt.

A 80-as évek közepétől a rohamosan fejlődő kábeles világ a maga ingyenes és fizető csatornáival sokat átvállalt feladatai közül. Megjelent és megizmosodott a CNN, szaporodtak a dokumentumfilm- és a speciális zenei csatornák. De a PBS története mindmáig példa arra, hogy miként valósítható meg a televíziós kulturális és minőségi mentőakció, ha megvan hozzá a jó szándék és akarat. (És ha még állami pénz is kerül…)

Errefelé az állam nem állam, a kormány nem kormány, ha nincs saját tévéje dróton rángatható vezetőkkel. Az EU-normák ráadásul megkövetelik a köztévék létét, mi több szigorú szabályok vannak műsorkvótákra, reklámozásra, állami támogatásra, szponzorálásra stb.

De sehol nincs az leírva, hogy a közszolgálati televíziót egyetlen szervezet keretében lehet csak elképzelni. Ha tehát a továbbiakban közszolgálati televíziózásról és nem közszolgálati televízióról értekezünk, akkor talán közelebb jutunk a megoldáshoz. Akkor nem egy alkalmatlan szervezeti struktúrát vagy alkalmi pénzmosodát kell életre kelteni, hanem szélesebb rendszerben lehet gondolkodni. Ennek alkotóelemei lehetnek a meglévő és közszolgálati feladatot már ellátó csatornák és néhány, esetleg újonnan létrehozandó tematikus, esetleg internetes vállalkozás.

A mindenható közszolgálati televízió mítosza már valamikor a '60-as években töredezni kezdett. Egyre kevésbé volt megoldható, hogy egy csatorna műsorában helyet kapjon minden hagyományosan közszolgálati elem; hír, kultúra, gyermekműsor, és mindez úgy, hogy a gomba módra szaporodó réteg- és csoportérdekeket is ki lehessen elégíteni. Nyugat-Európában újabb és újabb civil kezdeményezések, vallási csoportok, állatvédők, nemzetiségek követelték helyüket a képernyőn. A műsorkészítők első reakciója az volt, hogy mindennek és mindenkinek megpróbáltak helyet adni. Rövidültek, gettósodtak a műsorok, és többségük hamarosan csak arra szolgált, hogy a műsorkészítők vagy a felügyeletek rossz lelkiismeretét megnyugtassa. A lelkiismeret lenyugodott, a műsor pedig elromlott.

Megoldást kellett találni a feszítő ellentmondásra.

Vegyünk egy megoldott példát.

Az iskolatévék a világon mindenütt a köztévék műsoridejében indultak. Nagy dolog volt ez annak idején Angliában ugyanúgy, mint Magyarországon. Az iskolák tanrendje alkalmazkodott a tévék műsoridejéhez. Ez kezdetben működött, de aztán nőtt az igény, a műsoridő pedig nem. Szerencsére a technikai fejlődés már a nyolcvanas évekre újabb lehetőséget teremtett. Önálló oktatócsatornák, videók, majd az internet vette át az iskolatévék helyét. Ma már a hasznos tanórák, történelmi illusztrációk, nyelvtanfolyamok elérhetők egyénenként, vagy kis csoportok számára úgy, hogy nem kell teljes és értékes tévés felületeket lefoglalni miattuk.

2002 Magyarországán már változatos és modern médiavilág vesz körül bennünket. A kábelek az otthonok több mint felét elérik, sok a közvetlen műholdas háztartás. Egyedi színfolt a helyi tévék fejlett rendszere. Műholdról és kábelen is fogható a Duna tévé és az M2. Jelen van a Magyar Rádió a maga értékes emberállományával, alkalmankénti komoly hallgatottságával. A közszolgálati tartalom már most is sok csatornán jut el nézőhöz hallgatóhoz. Csak éppen koordinálatlanul és szétforgácsolt támogatási rendszerben. Pedig ezeket össze lehetne fogni, pontosan ki lehetne választani a támogatandó elemeit.

Vegyük a Spektrum-modellt. Ez egy igényes dokumentumcsatorna, mely ugyan magánvállalkozásban, kereskedelmi tevékenységben valósul meg, mégis több közszolgálati funkciót tölt be, mintha hasonló filmeket hajnali háromkor betuszkolnának a köztévé, vagy a kereskedelmi tévék műsorába. A Spektrum tehát közszolgálati feladatokat is ellát, és a közszolgálatra fordított pénzből érdemes kábeles terjesztését elősegíteni. Ez mindenképpen hatékony megoldásnak tűnik, és alkalmazható a már meglévő gyermek- vagy zenei csatornákra is.

A mai magyar médiahelyzet annyira leromlott, annyira egyedi, hogy talán a megoldásnak is egyedinek kellene lennie.

A parlamenti közvetítések rendre felrúgják a tévés műsorrendet. Háromhetes parlamenti ülésezés a tévéseknek mindenképpen jó, mert ritkábban borul a műsor, de a heti rendszerben ez szinte folyamatos gondokkal jár majd. A parlament egyébként nemcsak a plenáris ülést jelenti, hanem a bizottsági üléseket, sajtótájékoztatókat is. Napi 10-12 óra új tartalom születik így, melyet egy közszolgálati tévé műsorában elhelyezni lehetetlen. Tömörítés, vágás kezdő és haladó demokráciákban egyaránt felhorkanást vált ki. Mi lenne, ha a hon beszédes képviselői kapnának egy teljes csatornát? A világon sok példa van erre. Ez szolgálná a nyilvánosságot is, hiszen bárki számára hozzáférhető lenne. És levenné a súlyt a köztévéről - mely ily módon könnyebb lelkiismerettel készíthetne összefoglalókat, miközben a politika jeles szereplői a másik csatornán korlátozás nélkül szólhatnának övéikhez.

Itt vannak például a nemzetiségi adások. Már születésük idején - a '70-es évek elején - is művi vállalkozások voltak, bár kétségtelenül teljesítettek közszolgálati funkcióikat. De ha valaki veszi magának a fáradtságot és ma vizsgálja őket, az rájön, hogy a hazai nemzetiségek számára ezek az adások már rég nem referenciapontok, sokkal inkább saját elitjük szereplési helyszínei minimális nézettség mellett. A mai modern világban mondjuk a hazai német nemzetiség inkább a német műholdas adásokat nézi, ha anyanyelvi kultúrára szomjazik. Akkor miért kell őket ebben a formában erőltetni?

Nem lenne hatékonyabb és olcsóbb az adott nemzetiségi körzetekbe célzottan eljuttatni a műsorokat? Helyi adókkal, vagy akár videoterjesztéssel.

A példák hosszan sorolhatók.

Igazából tehát - ha már mindenképpen kell a közszolgálati tévé -, akkor azt 2002-ben, a technika előrehaladott fejlettségi szintjén úgy kell felépíteni, hogy tiszta profilú legyen, leadhasson olyan feladatköröket, melyeket a törvényi szabályozás és a közakarat ugyan hozzá társít, de más formában, más hordozókon jobban, hatékonyabban és olcsóbban valósulhatna meg.

Az elmúlt években az MTV tízmilliárdokat költött. Hogy mire, azt csak sejteni lehet.

Egy kulturális értékeket felvonultató, zömben konzervanyagokat sugárzó kábeles-műholdas csatorna kb. 2 milliárd forintból jó szinten működtethető. (Tudom, hogy demagógia, de ez a Széchenyi-film ára.) Ha maga is előállítana új értékeket, felvállalna színházi vagy hangverseny-közvetítéseket akkor ez az összeg esetleg harmadával növekedne.

Egy hírcsatorna, melyen állandóan látható lenne a parlament munkája, a bizottsági ülések, sajtóértekezletek ugyanennyiből kijönne.

Ha egy, a korábbiakban vázolt új közszolgálati tévé nívós híradót, és magazinokat valamint értékes gyermekműsorokat csinálna, és legalább évi húsz tévéjátékot, akkor ez az összeg 12-15 milliárdra rúgna. (Tudom, hogy ez is demagógia, de ennek a többszörösét herdálták el az MTV-ben - nem műsorra - az elmúlt években. )

Csak egy rövid számvetés. Ha mondjuk a mostani Duna TV vagy M2 lenne a fentebb vázolt kulturális csatorna, ha lenne egy parlamenti és információs kábelcsatorna és a mostani M1 a nívós közszolgálatot biztosítaná akkor kb. 18-20 milliárdból felállna egy teljes rendszer. (Feltéve, ha a hátsó sorokban nem lopnak.) Ennek legalább negyede kellene még egyéb közszolgálati értékek támogatására. Nem új pénzről van szó. Az ORTT közszolgálati pályázatain ma is hasznosul vagy olykor elfolyik ez az összeg.

Mindez összesen mai áron kb. 20-25 milliárd forint. Ennyit kellene előteremteni. Az elmúlt években ez sikerült. Igaz nem mindet műsorra fordították. Szorgos producerek, kliensek, külső és belső cégek segédkeznek ebben. A lopás egyik trambulinja a reklám és a szponzoráció. Legalábbis az MTV-ben. Úgyhogy az első 2-3 évben e tevékenységet - a tisztulás érdekében - szüneteltetni kellene.

A pártkuratóriumok csődöt mondtak. A tiszteletre méltó személyiségekből álló grémiumok szintén, mert sajnos csak addig tiszteletre méltó valaki, amíg egy kuratórium tagja nem lesz. Onnantól kezdve űzött vad és közpréda, esetleg megalkuvó katona lesz ő is.

Bármily képtelen ötletnek tűnik is, de nem zárnám ki a magánosítást sem. Megfelelő felügyelet mellett ez ösztönző lehet a hatékony és takarékos de egyben célorientált gazdálkodásra. Feltéve ha a célokat sikerül pontosan megfogalmazni. Ez viszont csak úgy történhet, ha a közszolgálati műsor és tartalom készítésére és továbbítására születő tervek elképzelések valamilyen módon találkoznak, koordinálódnak.

Egy egységes közműsorszolgáltató kuratórium létrehozása megoldást jelenthet pénzek, tartalmak, tehetségek szétforgácsolódása ellen.

Ez lenne az ORTT? Nem, mert annak más a feladata. Az egész magyar médiatérkép felrajzolása és tiszteletben tartatása. (És nem az, hogy műsortartalmakat bogarásszon.)

De bármilyen kuratórium jön létre a ma Magyarországán, oda a politika és a politikusok behatolnak. Lehet ezt kivédeni, lehet négy évnél távolabbi célokat kitűzni és megvalósítani?