Siralmas és botrányos, s ráadásul még egyre unalmasabb is, ami tizenkét év óta nálunk a köztelevíziózás körül történik. Egyfelől a közélet felszínén egyébről sincs szó, mint hogy miként lehetne egy politikai befolyásoktól mentes, európai típusú közszolgálati televíziót megteremteni. Másfelől azonban az a gyanúm, hogy a politikai berkekben és pártfőhadiszállásokon másról se beszélnek, mint hogy miként lehetne az ellenőrzést a televízió felett úgy megtartani vagy megkaparintani, hogy - némi képzavarral élve - ne lógjon ki a leányzó mögül akkora antidemokratikus lóláb, hogy azt Brüsszelben már végképp megelégeljék. Erre valamennyien számtalan példát tudnánk mondani a múltból, a közelmúltból és a legközelebbi múltból egyaránt.

Mindez már önmagában is siralmas, de az legalább annyi kárt tesz az országban, hogy tizenkét év óta szinte kizárólag csak a politikai függetlenség, illetve függőség kérdése körül folynak a viták és harcok (mert a politikusokat ez érdekli), és arról jóformán szó sem esik, hogy a köztelevíziózás sokkal több, illetve több lehetne, mintsem pusztán (elfogult vagy tárgyilagos) politikai szócső. A társadalom önnevelésének, a világban való tájékozódásának, a demokratizálódásnak, európaizálódásnak, az önismeret gyarapodásának, a társadalmi tudat formálódásának, az örömteli tanulásnak, tartalmas szórakozásnak egyedülállóan hatásos és nélkülözhetetlen eszköze manapság a televízió. Illetve az lehetne, ha a médiatörvény és a parlament megteremtette volna erre a feltételeket és lehetőségeket. Csak éppen ezzel senki se törődött. Fontosabb volt a politika. Éljen a politika.

Vagyis röviden, a médiatörvénynek és az elmúlt tizenkét év politikai gyakorlatának nemcsak az a felelőssége és bűne, hogy nem biztosította a közszolgálati televízió politikai függetlenségét - épp ellenkezőleg, a korábbinál függőbbé tette -, hanem az, hogy megfosztotta a magyar társadalmat azoktól a lehetőségektől, amelyeket egy magas szinten működő köztelevízió biztosított volna számára. Ezekről az elmulasztott s a jövőben talán kihasználható lehetőségekről akarok szót ejteni az alábbiakban.

Persze minderre azt mondhatná valaki: késő bánat, anakronisztikus gondolatok, hiszen a köztelevíziózás ideje világszerte egyre inkább lejár. Ezt mondhatná, de tévedne. Egy kitérővel kell hát kezdenem.

A nyolcvanas években súlyos válságba került az európai közszolgálati televíziózás. A kereskedelmi csatornák frontális támadásba mentek át, és elhódították a nézőközönség jelentős hányadát (országoktól függően 20-80 százalékát). A neokonzervatív gazdasági ideológia, majd a hatalomra kerülő neokonzervatív pártok meghirdették a magánosítás és a csaknem korlátlan piaci verseny programját. A közszolgálati televíziók egy részét eladták, mások költségvetési támogatását csökkentették vagy megvonták, különböző megszorításokkal (például a reklámidő korlátozásával) nehéz, gyakran eleve vesztes helyzetbe hozták. Hollywood offenzívája is a kereskedelmi csatornák relatív erejét növelte.

A közszolgálati televíziók jelentős része nehezen és rosszul reagált az új helyzetre. Görcsösen ragaszkodott hagyományos stílusához, nehézkes programjaihoz, vagy épp ellenkezőleg: hogy versenyben maradhasson, pánikszerűen, nyakló nélkül és többnyire siralmas eredménnyel kommercializálni próbálta magát (például nálunk Magyarországon).

A kilencvenes években azután a közszolgálati televíziók legkiválóbbjai (németek, svédek, franciák, dánok) kezdték megtalálni helyüket és önmagukat. Kialakították új stratégiájukat, arculatukat, stílusukat, programstruktúrájukat. Ma már az európai országok jelentős hányadában fel tudják venni a versenyt a kereskedelmi csatornákkal, és létüket, fontosságukat egyre kevésbé kérdőjelezi meg a közvélemény. Több nyugat-európai országban a reklámbevételek mintegy harmadát tartották meg vagy szerezték már vissza. Bár komoly anyagi gondokkal küzd, az amerikai Public Television is jól tartja pozícióit. A tartalmas műsorokat sugárzó szakosodott (magán- és közpénzből működő) csatornák terjedése és sikere is a közszolgálatiság ügyét erősíti (Spektrum, Biography, CSPAN, National Geographic, Arte, Mezzo stb.)

De nem átmeneti jelenség-e ez? Vajon öt-tíz év múlva is szükség lesz még közszolgálati csatornákra?

Vannak, akik úgy vélik, hogy nem. Mert: olcsóbb volna és jobb hatásfokú, ha egy jó médiatörvény jól ellenőrizhetően kötelezné (illetve abban tenné érdekeltté) a kereskedelmi csatornákat, hogy műsoridejük jelentős hányadában magas színvonalon közszolgálati funkciókat is ellássanak. A hazai médiatörvény kidolgozásánál ennek fontos szempontnak kellett volna lennie. Nem volt az. Csak az vigasztalhat, hogy még egy kiváló médiatörvény is csak szerény eredményt ért volna el e téren, mert a kereskedelmi televíziózás nálunk még az eredeti felhalmozás mohó lázában ég, s valószínűleg mindent megtett volna azért, hogy kibújjon a törvény előírta kötelezettségek alól.

Mások a kábelcsatornák elterjedésétől és a helyi televíziózás megerősödésétől várják egy olyan széles kínálat megjelenését, amelyen belül a tudatos állampolgár mindenkor megtalálhatja majd azokat a nem locska kereskedelmi, hanem tartalmasabb kereskedelmi és nem kereskedelmi műsorokat, amelyekre szüksége van. Egy nagy és gazdag országban erre valóban egyre több lehetőség lesz. És az ott gyártott műsorok magyarított változatát mi is haszonnal nézegethetjük majd. De az nem várható el, hogy e csatornák a magyar társadalom problémáival is foglalkozzanak. Arról nem is szólva, hogy a fogyasztói társadalom kísértései és rejtett kényszerei annyira erősek, hogy a nézők többsége nem felelős, és racionális emberként s polgárként választ a csatornák közül.

A kilencvenes évek második felében sokan jósolgatták azt is, hogy az internet hamarosan kiszorítja majd a hagyományos televíziózást, s következésképpen nem nagyon kell már törődni a közszolgálati televíziózás sorsával. Ma már másképp látják ezt a szakemberek. Az internet és a televízió valamiféle kombinációja jön létre, ami szinte végtelenre növeli majd a választható műsorok számát. Ez valószínűleg így is lesz. Az emberek azonban már ma is elvesznek az interneten nyüzsgő weboldalak miriádjai között, s egyre nagyobb az igény arra, hogy valakik valamiféleképen válogassák ki a számukra érdekes oldalakat, információkat. S még nagyobb lesz ez az igény, ha műsorok százai és ezrei jelennek meg a világhálón. Ismerve a piac törvényeit, a nagy kereskedelmi csatornák fölszívják majd a világhálóról a legizgalmasabb műsorokat, és pénzért (vagy reklámdíjért) továbbítják őket nézőiknek. És saját műsorok gyártása mellett ezt kell tenniük majd ingyen a közszolgálati televízióknak is.

Korai tehát még temetni a BBC-t vagy az ARD-t.

A kereskedelmi televíziók arra törekszenek, hogy rövid, közép- és/vagy hosszú távon minél nagyobb profitra tegyenek szert, s ennek érdekében a) maximális nézőszámra törekszenek; b) csaknem fenntartás nélkül kiszolgálják a nézők igényeit; c) ebben az igyekezetükben egyre lejjebb húzza őket egy örvény, mert úgy vélik - a nézettségi adatok jelenleg erre utalnak -, hogy az egyre elemibb, biológiaibb, ősibb ösztönök s vágyak kiszolgálása vonzza hozzájuk leginkább a nézőket.

A közszolgálati televíziók esetében a cél nem a profitszerzés, hanem a "társadalmi hasznosság". Bevételeiket (előfizetési díjak, költségvetési támogatás, alapítványi vagyonuk kamatai, reklámidő eladása stb.) kizárólag erre a célra fordíthatják.

A probléma az, hogy nehéz meghatározni, társadalmilag mi a hasznos, s azt is, kinek a joga és feladata ezt eldönteni. Meggyőzően lehet ugyanis érvelni amellett, hogy a kereskedelmi televíziók műsorpolitikáját a szabadpiaci verseny törvényei és végső fokon a nézők igényei alakítják ki, s következésképen e folyamatba nincs joga beleszólnia senkinek. Meggyőzően lehet azonban érvelni amellett is, hogy vannak olyan közjavak, közösségi javak, nem piaci javak (tiszta levegő, közbiztonság, civilizált viselkedés, közműveltség, hiteles tájékoztatás, egészséges társadalmi tudat, demokratikus magatartás-kultúra, kulturális identitás, társadalmi szolidaritás stb.), amelyekre a társadalomnak akkor is szüksége van, ha azokat a piaci mechanizmusok nem hozzák létre.

Évtizedek óta folyik ez a vita. De akárkinek van is igaza, arra mindenképpen joga van egy adott emberi közösségnek, például az adófizető polgárok többségének vagy jelentős csoportjának, hogy egy olyan televíziós csatornát működtessen, amely komoly szerepet játszhat e közjavak létrehozásában és megvédésében.

Hogyan határozhatók meg ezek után a köztelevíziók feladatai? Az eddigiekből az következik, hogy e csatornáknak mindenekelőtt azt kell kitalálniuk és meghatározniuk, hogy milyen műsorokkal és műsorpolitikával tudják a társadalom jólétét és fejlődését legjobban szolgálni. Majd, második lépésben, úgy kell megformálniuk ezeket a műsorokat, hogy versenyképesek legyenek a kereskedelmi csatornák műsoraival. Vagyis hogy ugyanúgy el tudják varázsolni a nézőt, mint a kereskedelmi csatornák. Csak éppen jó tündérként és nem mohó boszorkaként kell forgatniuk varázspálcájukat. Nem könnyű, de nem is lehetetlen attrakció ez.

Általánosságban minden közszolgálati televíziónak négy feladata van: tájékoztatnia, értelmeznie, tanítania és szórakoztatnia kell. A sorrend lehet fordított is. Mert unalmas televíziós műsor, bármenynyire tartalmas is, nem szolgálja a közt: egyszerűen azért nem, mert nem nézik, és ne is nézzék. Ebből a szempontból a legjobb nyugat-európai közszolgálati televíziók sokat tanultak már a kereskedelmi televízióktól.

A társadalmi átalakulás. A magyar társadalom drámai változásokon ment és megy át ezekben az években. Kialakultak a demokrácia és a piacgazdaság intézményei, de meg kell tanulni működtetni őket. Demokraták nélkül nem működik a demokrácia. Ki kell alakulniuk a demokratikus reflexeknek, viselkedésformáknak, a jogtudatnak, a polgári felelősségtudatnak, erősödnie kell a politikában való részvételnek, a politika társadalmi ellenőrzésének, meg kell tanulni a piaci verseny és a fair play szabályait, és így tovább. A köztelevíziózásnak óriási lehetőségei és feladatai vannak e téren. Mert minderről lehet prédikálni, de az nem sokat ér. Cselekvés közben tanul az ember, s erre a cselekvésre ösztönözni kell az embereket. Óriási jelentőségük van a példáknak, példatörténeteknek is. Ezen a téren Amerikában még a kereskedelmi televíziók is bajnokok. Sok olyan sorozatuk van (például L. A. Law, Picket Fences, The West Wing), amelyeknek minden epizódja egy-egy fontos emberi-társadalmi problémát vet föl és elemez, mégpedig izgalmas emberi történetekbe, drámákba ágyazva. Nálunk ennek még alig van nyoma.

Társadalmi kiegyezés. Nem történt meg 1989-ben, és nem történt meg azóta sem. Felbomlott a késő kádári társadalmi szerződés, kvázi szerződés, és egy új szerződésnek még a körvonalai sem rajzolódtak ki. Folyik a dzsungelháború. Pedig az országnak esélye sincs a válságos helyzetből való kilábalásra, amíg valamiféle kiegyezésre nem kerül sor a most egymással keresztül-kasul szemben álló társadalmi csoportok között. Messze vagyunk még a társadalmi békétől. A politika túlforrósodott, és már a mindennapi életet is átizzította. Hűteni kellene a társadalmat, és nem tovább izgatni. Hidakat kellene építeni, s nem a még meglévőket is rombolni. Minderre a televíziónak rendkívül sok lehetősége volna. Csak előbb a pénzosztogatásra és pénzfelszívásra szakosodott érdekcsoportok helyén létre kellene jönniük az alkotóműhelyeknek a meglévő kiváló s a kiválóság ígéretét hordozó új munkatársakból, le kellene győzniük mindannyiuknak a szívükben lakó félelmeket és indulatokat, démonokat és ördögöket, el kellene fogadniuk egymást, és segítségül kellene hívniuk az ország legkiválóbb szellemeit, íróit, művészeit, gondolkodóit. Hogy végre-valahára már az értelmiség is tegye a dolgát ebben az országban. Képtelenség? Utópia? Ha az, akkor nagy baj van.

A társadalmi tudat válsága. A magyar társadalom tudata súlyos válságban van. Az emberek tele vannak feszültséggel, megoldatlan problémákkal. Nehezen tájékozódnak ebben a szédítően gyorsan változó világban, nem tudják, mit kezdjenek a múltjukkal, nem tudják, merre keressék a jövő útjait, mire lehetnek büszkék és mit kell szégyellniük, mire építhetik öntudatukat, megzavarodtak, nem tudják, mi a jó és mi a rossz, mik a kötelességeik és a jogaik - folytassam? Kilábalni e rossz helyzetből legalább olyan fontos volna, mint megtalálni a gyors gazdasági fejlődés útjait és módjait. Ezen a téren egy felelősségteljes közszolgálati televízió hihetetlenül sokat segíthetne. És nem hiszem, hogy ne lehetne izgalmas műsorokban - nyíltan vagy történetekbe, játékokba rejtve - választ keresni az olyan kérdésekre, mondjuk, hogy: Honnan jövünk? Hova megyünk? Mi történt velünk az elmúlt tíz-tizenkét évben? Az elmúlt fél évszázadban? Mit rontottunk el és mit csináltunk jól? Mi történik most velünk? Mik a lehetőségeink?

Közép-Európa. Boldogulásunk záloga, hogy sikerül-e a történeti megbékélés szomszédainkkal. Nagyon messze vagyunk még ettől. Szinte semmit sem tudunk egymásról, egymás történetéről, kultúrájáról, társadalmáról, életéről. Atavisztikus indulataink foglyai vagyunk. Hosszú tanulási folyamat előtt állunk. S ennek megint csak nélkülözhetetlen eszköze lehet, lehetne a közszolgálati televízió.

Ugyan már, senki se nézné a bolgár filmeket meg az ismeretterjesztő műsorokat mondjuk az ukrán kultúráról - mondhatná bárki. Ha rosszak és unalmasok, akkor bizonyára nem. De meggyőződésem, hogy a fél ország nézné, ha mondjuk Funar vitatkozna egy magyar politikussal, úgy istenigazában. Vagy a negyed ország hegyezné a fülét, ha román, szerb, szlovák és magyar történészek vitatkoznának mondjuk Trianonról. És megint csak a fél ország nézne egy olyan remekül megírt szappanoperát, amely mondjuk horvát, szlovén, osztrák, cseh és magyar lányok és fiúk izgalmas kalandjairól s veszélyesen szép viszonyairól szólna Dalmácia tengerpartjain, a Magas-Tátra és az Alpok elegáns fürdőhelyein, vagy Dubrovnik, Bécs, Prága, Budapest utcáin. És mi volna, ha mondjuk a századforduló Fiuméja volna a helyszíne egy érdekes, szép drámai sorozatnak, a horvát, a magyar, az osztrák, az olasz kultúra kavargásával, a békeidők ragyogásával és a háború előrevetülő árnyainak borzongásával? Többet tanulnának egy ilyen sorozatból a magyarok, horvátok, osztrákok, olaszok, mint tucatnyi - soha meg nem írt - tankönyvből. És emberi sorsokon keresztül értenék meg azt, ami máig kihatóan történt ott és akkor ezekkel az országokkal s emberekkel. Igaz, ehhez remek írók, rendezők, színészek kellenének. De a siker nemcsak a televízióké lenne, hanem az egész régióé.

Csatlakozás az Európai Unióhoz. Most ébredeznek a politikusok, hogy el kellene kezdeni felkészíteni a magyar társadalmat a csatlakozásra. Kissé megkésett, de dicséretes elhatározás. Már előre félek azonban az olvashatatlan brosúrák áradatától, a kötelező penzumként leadott ismeretterjesztő műsoroktól, az uniót reklámozó idétlen óriásplakátoktól és a mindezeket megkoronázó bávatag politikai retorikától. Itt megint csak némi zsenialitásra, sok gondolkodásra és alkotó szellemre volna szükség, olyan érdekes, izgalmas, elgondolkodtató vagy akár humoros műsorokra, amelyek szinte játszva vezetnék be a magyar polgárokat az unió és az uniós lét rejtelmeibe. El tudnék képzelni például egy rajzfilmsorozatot, amelyben Gusztáv kerül ki Nyugat-Európába, s keveredik olyan kalandokba, amelyek során rácsodálkozna a néző az európai élet egy-egy fontos mozzanatára, miközben a hasát fogná nevettében. S ha már a rajzfilmeknél tartunk, jó szolgálatot tehetne dr. Agy is, vagy Bubó doktor és Ursula nővér, ha viszszahívnánk őket a nyugdíjból. Az efféle s más lehetőségekről még hosszasan írhatnék, de nem akarom elvenni a jövendő televíziósok kenyerét.

Eszmék, gondolatok, kérdések. Kicsit messze vagyunk a világ közepétől. Büszkék vagyunk, és lehetünk is kultúránkra, de a világ szellemi központja ma nem a Duna partján fekszik. Se Budapesten, se Bécsben. Nem tudunk eleget azokról az új gondolatokról, eszmékről, irányzatokról, felfedezésekről, amelyek nap mint nap felbukkannak a világban, nem tudunk eleget arról, hogy miről folynak a nagy viták Washingtonban, Párizsban, Londonban, Berlinben, Tokióban vagy bárhol máshol. Forgunk a magunk enyhén keserű levében, nem vesszük észre, hogy kissé provinciálisak vagyunk, miközben szeretnénk diadallal és sikeresen fényeskedni a nagyvilág színpadán. Egy igazi közszolgálati televíziónak óriási lehetőségei volnának e téren. Tucatnyi szellemes és izgalmas külföldi műsort, angolt, amerikait, németet, franciát lehetne felsorolni, amelyekből megtanulhatnánk, hogyan lehet a világ gondolati vérkeringésébe - megint csak szinte játszva - bekapcsolni egy országot.

Az emberi élet. Fontos mindez, de végső fokon igazán az ember fontos, az ember mindennapi élete, öröme, békessége, méltósága, személyiségének kibontakozása, az emberi élet értelmének keresése és megtalálása, a világ felfedezése, a másokkal való együttélés békéje és öröme, az emberi élet nehéz problémáival való szembenézés készsége és bátorsága. Csaknem valamennyi hiánycikk manapság a világban, és különösen az nálunk, Magyarországon. A televízió varázsára itt van talán a legnagyobb szükség. És a legnagyobb lehetőség. Az emberek nálunk naponta mintegy három órán át nézik a képernyőt. Ez alatt az idő alatt élethelyzetek sokaságát élik át, emberi küzdelmek, kudarcok és sikerek, nemes és nemtelen emberi tettek, veszélyek és lehetőségek, balga és bölcs döntések sokaságának tanúi. Mindez komoly kárt tehet bennük, ha műsoraik szerkesztői tudatlanok vagy felelőtlenek. De rengeteget tanulhatnak és gyarapodhatnak is mindebből anélkül, hogy észrevennék, hogy tanulnak és gyarapodnak, ha a műsorok alkotói és összeállítói emberi tapintattal, bölcsességgel, alkotó szellemmel, erkölcsi felelősségtudattal végzik a munkájukat.

Itt abbahagyom, mert nincs vége e történetnek. Mindössze arra akartam felhívni a figyelmet, hogy a politikus hölgyeknek és uraknak most már igazán gyorsan és véglegesen meg kellene oldaniuk a közszolgálati televízió függetlenségének, függetlenítésének ügyét. Nem utolsósorban azért, hogy minél előbb az igazán fontos dolgokkal foglalkozhassanak azok, akiknek az lesz a dolguk és hivatásuk, hogy a közt szolgáló, a magyar társadalmat szolgáló televíziót hozzanak létre s működtessenek sikerrel.