Bohumil Hrabal és Jirzi Menzel (elnézést a cseh írásnak megfelelő ékezetek hiánya miatt) neve fogalom nemcsak Közép-Kelet Európában, hanem az egész világon. Kettejük együttműködéséből született az Oscar-díjas Szigorúan ellenőrzött vonatok és az örök klasszikus, a Sörgyári capriccio. Az életet és az emberi lelket kívülről-belülről ismerő író és rendező humánuma és humora generációk számára meghatározó alapélmény. Az Őfelsége pincére voltam igazi esemény, hiszen a két alkotónak ez a hatodik találkozása a filmvásznon, és Menzelnek több mint tíz év után ez az első filmrendezése - méltatja az alkotás szeptemberi bemutatóját a Budapestfilm.

A történet nem annyira lényeges: Jan Díte-t 14 év és 9 hónap után kiengedik a börtönből, és egy olyan elhagyatott faluba küldik, ahonnan a II. világháború után kitelepítették a német nyelvű lakosságot. Díte megismerkedik szomszédaival, az öregedő professzorral és annak asszisztensnőjével. Az idős Díte-t elvarázsolja a lány szépsége, és eszébe juttatja saját fiatalságát: szerelmeit, pincérkedéseit a legszebb prágai éttermekben, azt az időszakot, amikor már-már abban a hiszemben élt, hogy a történelem áldozatainak örökébe lépve mindent megnyert, amiről addig csak álmodott. Ám a II. világháború után hirtelen a társadalom aljára kerül, s még a börtönben is azzal kell szembesülnie: hiába jutott mesés gazdagsághoz egy rövid időre, a tekintélyes milliomosok világába való belépéshez ennél többre lenne szükség.

Hogy mi ez a többlet? Nos, éppen ezt fedi el a regény, illetve a film magyar címe. A cseh változatban már a címből is az következik, hogy az író Hrabal, s még inkább a rendező Menzel nem a látszólag középpontban lévő figurát - az alacsony termetű, a törpe abesszín uralkodónak (őfelségének) italt töltő, s tőle véletlenül érdemrendhez jutó, a világból mit sem értő, amolyan hétköznapi emberesen ügyeskedő, az eseményekkel sodródó Díte-t tekinti főhősnek, hanem a ragyogó Párizs Szálló főpincérét, aki csupán tekintetével irányította beosztottait, (s talán magát az életet is), minthogy tökéletesen ismerte a benti, s nem utolsósorban - szilárd jellemének, értékrendjének köszönhetően - a kinti világot, s aki a nácik alatt elveiért a kivégzés elé is rezzenéstelen arccal, tökéletes eleganciával, és igazán csak egy leheletnyi megrendüléssel vonult el posztjáról. Ő az, aki a benne lakozó tökéletes egyensúlyt azzal indokolja: "Mert énnékem vendégem volt az angol király" - egyszóval őfelsége. (Varga György fordítása, Bohumil Hrabal: Őfelsége pincére voltam, Európa, 1995., 99. oldal.) És persze így már minden más értelmet kap…

Ha ezzel a tudás többlettel ülünk be megnézni ezt a ragyogóan közép-európai szellemiségű és pazar kiállítású, finom hangulatokkal operáló filmet - amelyben Szabó István magyar rendező is feltűnik néhány pillanatra -, már azt is könnyebb lesz megértenünk, miért bocsátunk meg az íróval, s a rendezővel együtt a tudatlanok gyanútlanságával elkövetett bűneiért az élete delén és már a vezeklésen is túljutott Díte-nek, aki addig csak kis svihák lehetett a jeles személyiség, a Párizs Szálló főpincére árnyékában.

(Jut eszembe: Remarque műve, A diadalív árnyékában - természetesen a párizsi diadalívről van itt szó - ugyanúgy a II. világháború körüli és alatti gyökértelenség, majd a sorssal való megbékélés regénye, mint Hrabalé. De ez a párhuzam azért már tényleg túlzás…)