A kezdő képsorok: menekülő emberek egy hídon. Hátulról a hitleri Wehrmacth katonái szorítják őket, velük szemben a sztálini Szovjet Hadsereg csapatai nyomulnak előre. A mindenkori Lengyelország helyzetét szimbolizálják a kezdő jelenetek, s ezen túlmenően a hatalmasok között vergődő örök kisember drámáját jelenítik meg.

A rendező azt mondja: bármit választasz, jól nem jöhetsz ki a dologból. Ha a tiszta erkölcsi meggondolások vezérelnek, életeddel fizetsz, ha viszont megalkuszol, a környezeted megvetése kerget önkezű halálba. A megkeseredett Andrzej Wajda üzenete: ha rosszkor voltál rossz helyen, nincs esélyed. Elpusztulhatsz csupán a nélkülözésektől a német munkatáborban, mint a krakkói egyetem professzorai, vagy precíz technológia szerint kivégezve a katyni erdőben, mint a lengyel Honi Hadsereg tisztjei.

(Csak a pisztolylövések monoton egymás utánja, meg az áldozatok imatöredék-mormolása. Maguk az öléstechnikusok nesztelenül dolgoznak, szakszerű mozdulatokkal és gyorsan. Akárha egy vágóhíd futószalagján történnének a dolgok. Még a katyni áldozatok túlélő hozzátartozóinak szemszögéből sem lehet vigasz, hogy az ember tudja: az embergyilkolás mozzanatról mozzanatra kidolgozott műveletsorát előzőleg a sztálini Szovjetunió engedetlen, vagy csupán nem kívánatosnak nyilvánított polgárainak százezrein, ha nem millióin kísérletezték ki az egyébként lengyel származású Dzserzinszkij által alapított politikai rendőrség kéksapkás tisztjei. Mi több, sokan közülük idővel maguk is hasonlóképpen végezték, mint ahogy ez történt a hatalom sok támogatója közül a magyar származású Pauker Károllyal, a grúz nemzetiségű Sztálin testőrségének parancsnokával, egy időben a diktátor fiának nevelőjével is.)

A film előhívott bennem egy vitát, amit évtizedekkel ezelőtt egy többnemzetiségű társaságban lengyelekkel folytattunk. A téma az volt, hogy a túlélés érdekében a megalkuvással megszerezhető kenyér-e a fontosabb, vagy a mindhalálig szabadság. Ott és akkor a lengyelek fiatalabbja a szabadságra szavazott, mondván: inkább a pusztulás, mint a rabság. Ám akkor az derült ki, ami most a filmből is, hogy a lengyelek maguk sem egységesek a válasz megfogalmazásában.

Hogy is lehetnének azok?

Én is csak kitérek az egyenes felelet elől. Amíg az ember nem szembesül maga is a választás kényszerével, talán csak annyi mondható el, hogy Isten után kell kiáltani abban az ördögi világban, amely a védtelen embert állítja e szörnyű kérdés elé.

UTÓIRAT:

Tegnap, egy felnőttképző szakiskola egyik osztályából feldúlva jött ki egy tanárnő. A tanrend szerint valamilyen közös programban kellett volna megállapodniuk, olyanban, amely alkalmat kínál sorskérdések megtárgyalára, az emberi kvalitások fejlesztésére. A tanárnő azt ajánlotta: menjenek el együtt a holokauszt múzeumba és beszélgessenek a látottakról. Az osztály egységesen tiltakozott, mondván, a téma nem vág egybe úgymond politikai felfogásukkal.

Lehet, hogy az ember nem is olyan védtelen? Lehet, hogy az ember maga a gonosz?