A művészetnek - így a filmművészetnek is - az a próbája, hogy a tapintható, látható hétköznapi valóság tárgyait, alakjait, eseményeit képes-e úgy megjeleníteni az alkotó, hogy azok a tudatunkban új, a hétköznapi tapasztalatokon túlmutató reakciókat keletkeztessenek. A Szerelem kolera idején sokáig adós marad ezzel. Azonban a film utolsó harmadában, egy azonosíthatatlan pillanatban, megtelnek feszültséggel a jelenetek, és az addig lassúd, anekdotikus történet szereplői képzeletünk végtelen terét kezdik benépesíteni, hogy aztán egy életre ott maradjanak. Persze a Nobel-díjas Gabriel García Márquez regényének filmváltozata még ekkor sem képes vetekedni azzal a szürrealisztikus teremtő erővel, amivel az író szövi a meséket műveinek lapjain. De azért, ami a film utolsó harmadának hatására lejátszódik bennünk, mégis érdemes megnézni a Szerelem kolera idejént.

(A történet 1880-ban kezdődik, amikor a gyönyörű Fermina (Giovanna Mezzogiorno) két udvarlója közül, némi apai erőszaknak is engedve, a népszerű és tehetős, a nőket illetően rámenős Juvenal Urbino doktort (Benjamin Bratt) választja a kispénzű távírdász, végtelenül szerelmes Florentino Ariza (Javier Bardem) helyett. Az emiatti gyötrődés a három ember között csaknem 50 éven át tart, mígnem… Rendezte: Mike Newell, forgatókönyv: Gabriel García Márquez regénye alapján, Ronald Harwood, operatőr: Affonso Beato, vágó: Mick Audsley, zene: Antonio Pinto.)