(…) A Magyar Televíziónak egy földi és egy égi csatornája van, a Dunának egy égi. A két televízió műsorgyártási költségei között - azonos műsortípusok esetén is - teljesen értelmezhetetlen különbségek vannak. Az egyikben akár kétszeres, tízszeres vagy ennél is jelentősebb különbségek lehetnek a költségekben egy műsorpercre vetítve. Ezt a különbséget valóban nem lehet fönntartani. Valóban olyan normatív finanszírozási rendszerre volna szükség, amelyben nemcsak az fogalmazódik meg, hogy egy-egy közszolgálati televíziónak mit adjon kötelezően az állami költségvetés, hanem az is, hogy egy forint mit ér a magyar közszolgálatban. Nem lehet, hogy az egyik intézményben egy forintot, a másikban tíz fillért. A normativitást tehát nemcsak felülről, hanem alulról is meg kellene határozni. Olyan közszolgálati televíziókra volna szükség, amelyeknek a szakemberei viszonylag pontosan meg tudják mondani, hogy mi mibe kerül. És miért kerül annyiba, amennyibe. (…)

A Magyar Televíziót konszolidálni kell! Egyszer és soha többé. Ugyanis egy újraindított intézménytől meg lehetne követelni, hogy tartsa be a saját új rendszerének a szabályait. Tartsa be, hogy egy forint az egy forint! Egy hatékony és gyors konszolidáció a közszolgálat becsületességébe vetett hitet is viszszaállíthatná, gazdasági eredménye pedig azt bizonyítaná, hogy - a műszaki fejlődés, a digitalizáció költségcsökkentő hatásait is ideszámítva - egy korszerűen felszerelt és jól szervezett közszolgálati televízióban kevesebb pénzből több érték állítható elő, mint a jelenlegi körülmények között. Ha pedig kevesebb pénzből több társadalmilag hasznos érték teremthető, akkor az okos politika nem azt fogja mondani, hogy csökkentsük, hanem hogy növeljük a közszolgálati csatornák számát. Ha valamelyik intézmény most rosszul működik, az nem azért van, mert - mint némelyek állítják - Magyarországon nem tisztázott, hogy mit jelent a közszolgálatiság. A médiatörvény a kelleténél is részletezőbben és szigorúbban szabja meg ennek a kritériumait.

(…) Megtévesztő lehet a kereskedelmi televíziók népszerűsége. A nézettségi adatokból könnyű arra a következtetésre jutni, hogy a magyar társadalmat igazából az érdekli, amit ott kap. Tehát hagyjunk meg egy közszolgálati televíziót, és az legyen versenyképes a kereskedelmiekkel. De talán érdemes lenne megmérni, hogy az értékekre érzékeny és fogékony társadalmi réteg milyen haszonnal fejti ki a maga hatását az egész társadalomra. Mert lehet, nemcsak az derülne ki, hogy ez egy viszonylag szűk réteg, hanem az is, hogy érdemes pénzt fektetni a tájékoztatásába, szórakoztatásába, ismereteinek a bővítésébe, kulturális igényeinek a kielégítésébe, mert az hatványozottan megtérül. Ami nem érték, akárhány millióan nézik is, nem tud megtérülni. Aligha véletlen szeszély az, hogy például a német és a francia állam bőségesen támogatja az arte típusú műsorokat. Bizonyára előbb mértek és számítottak, aztán pedig fizettek és fizetnek.

(…) Ha most a Magyar Televízió és a Duna Televízió is több új csatornán kereshetné és találhatná meg a maga célközönségét, az azt jelentené, hogy egymástól bizonyos szempontból elkülönülő rétegekkel mélyebb és tartósabb kapcsolatot alakíthatna ki, mint a jelenlegi műsorával, amely kénytelen egyszerre mindenkihez szólni. Most az értékteremtő rétegműsoroknál mindig nézettségi mínuszok keletkeznek, az egymás mellett futó műsoroknál pedig pluszok keletkeznének, mert a számokat össze kellene adni. Nem is azt mérnénk, hogy a minél alacsonyabb kulturális színvonalon megszólaló kereskedelmi televíziókhoz képest mennyien nézik a közszolgálati intézmények egy-egy speciális csatornáját, hanem azt, hogy ezt a speciális közönséget milyen százalékban éri el a közszolgálat. Meglehet, hogy olykor-olykor 70-80 százalék jönne ki.

(A teljes cikk elérhető a Források címszó alól)