A háború, amelynek híreivel napi huszonnégy órában, több száz csatornán szórakoztatnak bennünket, olyan súlyosan nehézkedik most a mindennapjainkra, hogy ezt a másik, számunkra oly nagy jelentőségű eseményt, a közelgő népszavazást, el is fedi. Elfedi, mert egy népszavazás általában nem ábrázolható drámai képekben. Elfedi azért is, mert ez a mi népszavazásunk, ha egyetlen képbe akarnánk sűríteni tétjeit, olyan bonyolult és absztrakt ábrát adna ki, amely a legelszántabb számítógépes grafikusok ambícióit is meghaladná. Kusza szövevény volna, amelytől rögtön elfárad a szem, és keresi a menekülést a megoldás, a megfejtés irányában. És merre is van a megfejtés? A megfejtés most csak a legegyszerűbb "igen" vagy "nem" lehet, egy döntés, egy X a szavazófülkében, amely nem magyaráz meg semmit, csak elkötelez bennünket. Ez az X - ez csak az első lépés.

Amikor elért a Népszava megtisztelő felkérése, hogy írnék valamit Európaiságról és magyarságról, a háború még nem kezdődött el, éppen lebegett a közeljövő horizontján. De akkor is és most a háború egyformán olyan esemény, amely állásfoglalásra kényszerít, miközben nem ad módot rá, hogy úgy érezzük, a szavainknak súlya lehet. A szorongó aggodalom, a felháborodás, a békevágy vagy a világ civilizált rendjének megerősödését sürgető meggyőződés, még ha az utcára megy is vele valaki, alig több, mint érzelmi hullámzás, amely a nézőben, egy lényegében passzivitásra kárhoztatott nézőben, verődik. Nincs szavunk. Nem vagyunk cselekvői a világnak - ezt sugallja nekünk a globális politikai tér ily formát öltő rendeződése.

A háború képeihez képest az X a szavazófülkében - ugyan mi is? Pedig az az X: cselekedet. A háborúban pedig csak nézők vagyunk. És ha van az európai kultúrának egységes hite, lendülete, az a humanizmus óta a cselekvő emberé, mert szabadnak csak a cselekvő és gondolkodó embert nevezhetjük.

Az az érzésem, hogy a háború, amely most zajlik, az európai kultúra egyik nagy kérdésével szembesít bennünket: hogyan lehetünk cselekvők a magunk világában, hogyan alakíthatunk magunknak olyan világot, amelyben nem a passzivitásnak vagy a bámészkodásnak, hanem a cselekvésnek van kultúrája.

Hogyan lehetnénk tehát mások, hogyan lehetnénk polgárok, cselekvő emberek, a kultúra fenntartói, hogyan lehetnénk többek, mint puszta nézők, akik zavartan elfordulnak a világ zajától, vagy szórakozásképpen fogadják be azokat a kaotikus erőket, amelyek a világ globalizálódását kísérik? Hogyan érezhetjük magunkat otthon a világban? Ez a magyar európaiság kérdése, az európai magyarság kérdése számomra. És ha a most a háború mediatizálódása az európai kultúra csúf visszája (ahogy csúf maga a szó is), a média az európai kultúra egyik legnagyobb ereje is.

A sajtó (illetve a média) mindig is hatalmas szerepet játszott abban, ahogyan egy nemzet és egy kultúra tagjai önmagukat érzékelik és értékelik, és hatalmas szerepet játszott abban is, hogy az olvasó nézőnek vagy cselekvőnek látja-e magát egy drámában, sőt - hogy nézővé vagy cselekvővé válik-e. Így volt ez a XVIII. században, így volt a XX.-ban, így volt ez forradalmakban és háborúkban, így volt diktatúrákban és így volt a szabadság kirobbanásai idején. Egy modern nemzet és egy modern kultúra addig tart, amíg kommunikál önmagával - amíg ezt az összetartozást a napi hírekben, a képekben, a cikkek szövegezésében érezni tudja, amíg nem szórakoztató vagy kéjesen felháborító anekdoták forrását, hanem saját mindennapi világának fontos információit keresi a napilapokban.

Ha az európai csatlakozásra gondolok, elsősorban erre gondolok most. Arra, hogy a kultúránknak úgy kell változnia, hogy otthon tudjuk érezni magunkat Európában - cselekvőként, nem bámészkodóként, nem vágyakozóként. A vágy, amelyet a média képei a szocializmus utolsó éveiben ébresztettek a világ e fertályán, az kicsit irígy, kicsit szent vágyakozás, hogy ne ide, hanem oda tartozzunk mi is, ahol azok a csodálatosan csomagolt mosóporok, azok a csudásan szép autók vannak: ez még a gyermekkor ideje volt, termékeny destrukció, amely ugyanakkor a szomorú passzivitás lehetőségét is hordozta magában. Európa ugyanis nem a bőség és a fogyasztás világa: Európa a cselekvés világa. Amikor átlépünk ebbe a világba, Magyarország végre felnőtté válik, mert vágyképeink nem egy számunkra tiltott birodalomból erednek, hanem saját világunk részeivé lesznek. Nem a fogyasztói kultúrához csatlakozunk - ahhoz csatlakoztunk már a nyolcvanas években, mintegy rejtve és fű alatt. Nem a mindig másoknak jutó bőséghez csatlakozunk, hanem a cselekvés, a felnőtt, önálló, világot alakító lét lehetőségéhez.

Az a feladat vár a magyar sajtóra, hogy megtalálja és megírja Európa minden kulturális és egyéb lehetőségét, hírét, történését, amelyekben Magyarország általában, és az egyes, nagyon különböző, magyar olvasók mind egyenként, cselekvő játékosnak és nem nézőnek érezhetik magukat. Az, amit a csatlakozás politikai tekintetben felkínál - hogy politikai jogot kapjunk Európában -, régi és fontos törekvése Magyarországnak, de merő absztrakciónak, vagy, ami még rosszabb, a saját érdekeiket követő politikusok és ügyes üzletemberek magánügyének, privát bizniszének fog tűnni (és a látszat a kultúrában maga a valóság), ha mindennapi kulturális kenyerünk - a rádió, a napilap, a televízió - meg nem mutatja nekünk, hogyan és miért vagyunk és lehetünk jelen, cselekvőként, játékosként Európa színpadán, és hogyan jelenik meg Európa a mi - országos, városi, községi, kerületi, munkahelyi - színpadainkon.

A világ nagyon nagy, egyre nagyobb, ahogy egyre sűrűbb benne az emberi élet. Ebben a sűrűségben - még nemzeti szinten is - kicsinek érzi magát egy ember, és ezért - világszerte - helyi lapok olvasásához, helyi közösségek hírvilágához menekül, ahol kompetens és cselekvő embernek érezheti magát, ahogy az neki kijár. A magyar média, a magyar sajtó - a nemzeti, országos sajtó - a nagy európai lapokhoz képest helyi, regionális sajtó lesz. De olyan regionális sajtó, amelynek, miközben felkínálja a kisebb közösségek otthonosságát, már csak a nyelvi korlátok miatt is közvetítenie kell "az egészet", meg kell mutatnia nekünk Európát, amely a miénk.

Ez nem kis feladat. Nincs egyértelmű példája annak, hogyan is kell ezt csinálni. Nem is tudunk eleget Európáról - mert nem elég a jogi szaktudás, és nem elég a pénzügyi finesz, nem pusztán intézményekről és vezetőkről, pályázatokról vagy eseményekről, választásokról vagy költségvetésekről kell tudnunk valamit, hanem a cselekvés kultúrájáról is abban az egészben, amely csak most alakul éppen, nem is zökkenőmentesen.

És mivel egyszerre regionálisnak, nemzetinek és európainak lenni nehéz, nehéz egy olyan országban, ahol ezeket a szavakat, teljesen félrevezetően, gyakran szembeállítják egymással, az európaiság kultúrájának meghonosítása olyan feladat is, amely egyszerre hálátlan és veszélyekkel terhes. És mégsem lehetséges más út: el kell jutnunk addig, hogy természetes közegünknek, környezetünknek érezzük Európát - és ezzel az érzéssel egyben létre is hozzuk és építsük ezt a közeget -, és erre a feladatra a médiának kell vállalkoznia.

Nem pusztán azért, mert szent kötelessége a magyar írástudóknak (a médiatársadalmat ide kell számítanunk, bármilyen legyen is emberi és szakmai minősége), hogy - mint Magyarország történelmének legszebb időszakaiban, a Mátyás-korban, a felvilágosodás idején, a reformkorban, a Monarchia évtizedeiben - folytonosan a magyar és az európai kultúra egymásba szövésén fáradozzon. Hanem azért is, mert ez elemi érdeke a magyar médiatársadalomnak (amelyhez számítsuk csak hozzá az úgynevezett írástudókat is, még ha jobban értenek is a prédikáláshoz, mint az újságcsináláshoz).

Mindennapi kulturális kenyerünk, lassan már a család és az iskola szerepét is háttérbe szorító szocializációs eszközünk a média. A mindennapi kultúra pedig nem működhet másképpen: úgy akarunk tájékozódni, ahogy az ablakunkon nézünk ki reggelente, akár csak azért, hogy gyors pillantással felmérjük az időjárást, vagy megnézzük, elindult-e a gyerek az iskolába - vagy talán merengve, hosszasan és érzelmesen. A saját ablakunkon át - mert mások ablakán át csak leskelődni tudunk (ahogy leskelődtünk addig, míg zárva volt számunkra a határ). Ezt az új magyar-európai ablakot kell megteremtenie a magyar sajtónak, a megújult Népszavának is, ahhoz, hogy otthon érezzük magunkat Európában. Ezt az ablakot, amely mindig otthonról mutatja a nekünk fontos tájat, a cselekvéseink világát, az életünket, a mágikus ablaké, amely otthont varázsol körém, akár a városomra, akár Magyarországra, akár Európára tekintek ki rajta.

Ezt a bámulatos varázslatot várom izgatottan és előre is álmélkodva, s közben eszembe jut, hogy talán mégis megtaláltam a képet, amelyet kerestem - az európai magyarság és a magyar európaiság képét, az Európai Unióhoz való csatlakozás képét. A magyar néző kipillant az európai ablakon. Ahogy én is most, ahogy írok, az ablak mellől nézem az utcánkat, a kerület fényeit, a város hegyeit, a magyar eget és az európai csillagokat.