Friderikusz Sándorban az a legcsodálatosabb, hogy készítsen bár oknyomozó riportot, sztárinterjút, nyugdíjas háztartásbeliek legnagyobb örömére gügyögjön pelenkareklám szépségű csöppségekkel, minden médiaszerepét valódi kihívásként fogja fel, vérbeli szakmabeliként maga is kíváncsi rá, mire képes az új megmérettetésben.
Friderikuszban az a legszomorúbb, hogy míg mestermunkáit nézzük, néha elfog a sejtelem, hogy átvertek minket, mutatványt látunk, az ember helyett, mintha Friderikusz Sándor folytonosan Friderikusz Sándort alakítaná különféle csatornákon és stúdiókban. Legújabb produkciója sajnos nem világszám, hiába fényes a beltér, mint egy önmaga kultuszának emelt templom, hiába asszisztálnak a produkcióhoz díszletnézők és díszletvendégek. Erőlködés lett az erőfeszítésből, a trükkök unalmasak és régről ismerősek. A műsor egyenetlen, az igazságkereső oknyomozó riporter szerepéből folyton kiesik a mágus, és kedves televízióssá válik, akit jobban érdekelnek egy fogadás emberi pillanatai, a miniszterelnök mindennapjai, mint hogy mi az álláspontja belpolitikai kérdésekben.
Vérbeli televíziósként, maga is érzi, hogy valami nincs rendjén, és első ünnepi adásában szabadkozik, már-már bocsánatot kér teljesítményéért, sajnálkozik, amiért a hét eseményei háttérbe szorították izgalmas riportjait, melyekkel készült. Műsorvezetői összekötői zötyögnek, csikorognak, nem érzi a beszélgetések ritmusát, összekeveri vendégeinek hivatalát, méltóságát, provokatívnak látszó rutinkérdésekkel bombázza beszélgetőpartnereit, ugyanakkor az egész mintha nem is igazán érdekelné.
Nem is érdekes. Engedtessék meg nekem a feltételezés, hogy a paksi atomerőmű szenzációvá dagonyázott üzemzavara, rágódás volt és jelenlegi miniszterelnökök tollainak tulajdonjogán, és nyammogás a különféle miniszterek távozásáról szóló sajtópletykákról nem fogja az országot a televíziókészülékek elé szögezni. Valami más kéne, mely ezt a két félidőnyi műsoragóniát érdekessé teszi.
Beszédes fogyatékosság, hogy még a főcímből is hiányoznak a valós társadalmi problémákra vonatkozó utalások. Pedig megkockáztatom, hogy hazánkban a politikusok ügyes-bajos dolgainál, a közélet kérdéseinél ezerszer érdekesebbek az utca történései, kicsiny falvak csendes tragédiái, nevelőintézetek, kocsisorok mindennapjai, az autópiac hiénái, a határállomás csempészei, a változások szerencselovagjai és nagy vesztesei. A Szabadság tér divatos díszleteiből, uszodára emlékezetető kékségeiből, hideg virtuális tereiből - úgy látszik -, egyre nehezebb ezt észrevenni.
Friderikusz athéni riportja kilóg az egész politikai hókuszpókuszból, mintha kameráját valóban érdeklődése vezetné. Műsorának legizgalmasabb része az, amikor Kovács László fésülködik, a kormányszóvivő az újságírókat szólongatja, Horn Gyula alkalmi idegenvezetőnek csap fel a múzeumban, és rajongással beszél egy kutyaszoborról. Mintha műsor közben váratlanul Friderikusz maga is ráérezne, hogy a politika emberi vonatkozásai érdekesebbek számára, mint a történései.
Egyensúlyozás ez a műsor, kényes kötéltánc szerep és személyiség között; Friderikusz Sándor alaposan feladta magának a leckét, hogy A hét műsorsávjában egy szenvedélyes, oknyomozó, belpolitikai újságíró szerepének megfeleljen. Tehetsége rá fogja ébreszteni, hogy legkönnyebb megoldásként a legnehezebbet válassza: merészen vállalja önmagát.
|
Szerintetek
Megosztom (Facebook)
Megosztom (iWiW)
Embléma-terv: Kelemen Benő
