A mai fotósok többsége nem a témával, az eseménnyel keres érzelmi kapcsolatot, hanem a fényképezőgépével. Meredten figyeli annak kicsi képernyőjét, mert tudja, hogy azonnal küldenie kell a szerkesztőségbe a képet. Szellemileg tehát elmarad a történettől, fut utána.

A Népszabadságban november 17-én megjelent interjúban többek között ezt válaszolja Trencsényi Zoltán kérdéseire:

- Engem a fényképezésből a kép elkészítése érdekel legkevésbé. Az a történet érdekel, amit egy-egy helyzetből, egy-egy emberből ki tudok hozni. Harminc évig dolgoztam a Film Színház Muzsikánál, és mindig elolvastam azokat a színdarabokat, amelyeket le kellett fényképeznem. Volt, amelyiket csaknem megtanultam. Kezdje el a Hamletet, én folytatom!

- Nehezen veszem tudomásul, hogy a digitális fotográfia esetében az eszköz messze meghaladta a fényképezés kultúráját. Meg azt is, hogy a fotós viszonya jócskán megváltozott a képkészítéshez. Régen egy téma feldolgozásához exponált harminchat kockát. A szerkesztő kiválasztott egyet-kettőt, a többi ment az archívumba. És ezek közül egyre többről derül ki, hogy értékes, csak akkoriban a szerkesztő rossz szeme, politikai félelmei és hasonlók miatt a fiókban maradt. Tudja, mekkora értékekre bukkanok például a Kor-képek sorozat összeállításakor, amelynek anyagát az MTI archívumából válogatom össze?…

- Miközben a fényképezés most vált demokratikussá, a tömegesen fényképezők számára nincs meg az intellektuális háttere, nincsenek közléselméleti ismereteik. Valamint nem tudjuk azt sem, hogy a mostani adathordozók meddig élnek, mi lesz a fotóink sorsa. Szóval szerintem előbb-utóbb be fog dugulni ez a történet.