Tegnap együtt vacsoráztam egy szekszárdi újságíróval, aki szerint ők már a paksi üzemzavar másnapján tudták, hogy nagyobb a baj, mint amekkoráról az országos rádiók, tévék szóltak. Onnan tudták, mesélte, hogy az atomerőműben dolgozó haverokból egy szót sem lehetett kihúzni. Pedig meg szokták súgni a kisebb zűröket, mert kisebb zűrök gyakran vannak, végtére Paks is csak egy üzem, mint a többi.
- Szóval, elkezdtetek nyomozni - mondtam, de máris láttam a kolléga arcán, hogy fogalmam sincs az oknyomozásról. Hogy leragadtam valahol a Kádár-rendszerben, amikor még magam is riporter voltam, igaz, egy kulturális hetilapnál, ahol nagyjából két hétig járkáltam egy téma után, mire letettem az asztalra tíz-tizenöt flekket. Úgynevezett irodalmi riportot. Az irodalmi riport nem attól volt irodalmi, hogy az ember novellát írt (ha bírt volna) Krúdy modorában, hanem, hogy a kevés és félrevezető tény (tanácselnöki, párttitkári nyilatkozatok) mellé odaírhatta, amit látott. Az utcákon, a lakásokban, a gyárakban, az emberek szemében. Amit az érintettektől, azok rokonaitól, szomszédaitól, haragosaitól, kollégáitól hallott apránként, míg végül az agyában összeállt a kép, hogy mégis mi van. Egy faluban, egy gyárban, az országban. Igaz, nem írta le, hogy ruszkik, haza, meg hogy riport (minden riport) a létező szocializmus abszurdjáról szól, de kár is lett volna, mert egyfelől kirúgják, másfelől ezt úgyis mindenki tudta. Ott volt a sorok között. Sőt minden sor erről szólt.
A mai olvasó viszont már rég nem tudja, hogy a sorok közül éppen mit kell kiolvasnia. Mondjuk, generális elvként tudatában van, hogy a szocialista típusú tájékoztatás kiegészült a kapitalista típusú tájékoztatással, vagyis a szimpla politikai hazudozást kiegészíti, sőt felülírja a gazdasági célú hazudozás maffiatörvénye, plusz az ún. médiaverseny, amelyben egy riporton nemhogy két hetet, de két napot se lehet kotlani.
De ennél azért valahogy többet várt. Ráadásul nemcsak az van, hogy a tájékoztatási kötelezettség jegyében a mai riportert se engedik be napokig az atomerőműbe (régen sohasem engedték volna), hanem, hogy már nem csak a hivatalos tájékoztatók vezetnek félre. A haverok se súgnak.
"Paks ezer szállal kötődik az atomlétesítményhez. A település 21 ezer lakosa közül több mint kétezren ott dolgoznak: a délelőtti műszak autóit elnézve nem rossz fizetésekért…" - írta például a mi lapunk tudósítója Húsvét, nyugalom, Fordok című kis jegyzetében. "Paks lakosságát szemmel láthatóan nem izgatták fel az erőműben történtek… A kellemes napsütésben itt is locsolkodni, vendégségbe indultak az emberek, mint bárhol másutt… Még a könyvtári sugárzásmérő adatai sem keltették fel a helyiek érdeklődését… Megtanultunk együtt élni az atomerőművel - magyarázta a meglepő nyugalmat egy idősebb asszony."
Nem azt mondom, hogy ez egy irodalmi riport, bár jóval több van benne, mint megannyi nyilatkozatban, melyekből kiderült, hogy a 2-es fokozatú üzemzavar mégiscsak 3-as fokozatú volt. Nem szimpla, hanem súlyos. Viszont, hogy ez a 3-as pontosan mit jelent, azt a miniszterelnök valószínűleg éppoly kevéssé tudja, mint az ellenzéki vezérszónok, akinek egykori miniszterelnökét ugyanúgy megnyugtatták volna az illetékesek, ahogy a mostanit, hogy főnök, higgye el, nincs semmi baj.
És ahhoz képest, ahogyan egy szélsőjobbos Csernobil-látnok a rádióban vizionálta, tényleg nincs is. Legföljebb annyi, hogy a bűnözés, a szegénység mellett meg kell tanulnunk együtt élni azzal a tudattal is, hogy az információs szabadság korszakában a valódi információ a nagyhatalmak meg a nagy cégek tulajdona.
Nem mintha előbb-utóbb nem derülne ki (majdnem) minden. Csak akkor már minek?
Jó esetben marad a húsvét, a nyugalom meg a Fordok. A bizalom már úgyis rég oda.