A magyar közmédia küldetése és lehetőségei címmel rendezett konferenciát a Postai és Hírközlési Dolgozók Szakszervezeti Szövetsége (PHDSZSZ) és a Magyar Újságírók Országos Szövetségének (MÚOSZ), június 16-án. A szervezők ígérete szerint az elhangzottak hamarosan a világhálón is elolvashatók lesznek, s akkor linket is csatolunk ehhez a témához. Ezen a helyen néhány előadás rövid összefoglalóját adjuk közre.

EÖTVÖS PÁL, a MÚOSZ elnöke mindenekelőtt azt hangsúlyozta, hogy a médiának a funkciójából eredő módon, nem pedig külső erők által meghatározott feladatokat megoldva kell működnie. Ehhez képest a tavaly december 21-én elfogadott médiatörvény feladatokat szab a magyar médiumoknak. Márpedig, ahol feladat van, ott megjelenik a feladatkiosztó is. Ennek tükrében tette fel a költői kérdést: „Van-e itt és ma a szabad cselekvéshez tér, van-e még értelme itt és most a kesergésen túl valamiről beszélni? Különösen, ha meggondoljuk, hogy a kialakult helyzet létrejöttében a mostani médiakísérlet alanya maga is részt vett hol készségesen, hol önkéntelenül.”

LÁZÁR ANDRÁS, a PHDSZSZ elnöke az érdekvédelem korlátozott lehetőségeit hangsúlyozta olyan körülmények között, amelyekben a mára neutrális tényezővé süllyesztett közmédiát – előbb többpárti, s újabban egy párti segédlettel – az ország megosztására használják fel.

HAMMER FERENC szociológus, az ELTE tanára szerint a közszolgálati médiumoknak általánosságban az lenne a feladatuk, hogy segítsenek kiküszöbölni a piaci elvek szerint működő kereskedelmi médiumok hatása következtében keletkező társadalmi kudarcokat. Arra hívta fel a figyelmet, hogy nem csak a többséget, de a kisebbséget is ki kell szolgálni médiatartalmakkal, s ebben annak ellenére szerepet kell kapniuk a közszolgálati médiumoknak, hogy közszolgálati tartalom kereskedelmi médiában is létrejöhet, illetve létrejön. Miközben a piaci folyamatoknak kitett médiumokat a pillanatnyi anyagi érdekek vezérlik, a közmédiumoktól azt várjuk, hogy hosszú távon előre látva dolgozzanak. A mai plurális médiatérben, az internet viszonyai között ma mindenki megtalálhatja a médiumoknak azt a csoportját, azt a körét, amely visszaigazolja a saját nézeteit. Félő, hogy épp emiatt az emberek sokasága nem kerül kapcsolatba az övéétől eltérő véleményekkel, s ennek az ellentmondásnak a feloldásában kellene szerepet játszania a közmédiának. Ehhez meg kellene határozni és betartatni az újságírói normákat, illetve a pártatlanság és hitelesség jegyében működtetett médiafogyasztó-védelemre lenne szükség.

ZÁVECZ TIBOR, a Szonda Ipsos vélemény-kutatási igazgatója másfél évtizedre visszatekintő adatok tükrében mutatta be, hogy miként alakult a magyar tömegtájékoztatási eszközök presztízse más fontos társadalmi szereplőkhöz viszonyítva. A rendszerváltáskor, s még az azt követő években is a média – például 1988-ban igen magas, 73%-kos mutatóval – vezette a rangsort. Megegelőzte a környezetvédő csoportokat, a hadsereget, az egyházakat, a kormányt, az Országgyűlést, a rendőrséget, a pártokat, a szakszervezeteket, ám a későbbiekben tekintélyvesztést szenvedett el. Folyamatosan csökkenő mutatók mellett a médiumokat a társadalom a középmezőnybe sorolta. 2010-ben például a közszolgálati televízióra vonatkozó bizalomindex 53%-os, a kereskedelmi televízióké 37%-kos volt. Ugyanakkor a kutatásokból az is kiderült, hogy minél idősebb valaki, annál fontosabbnak tartja a közszolgálati médiumokat. 2007-ben az emberek az m1-nek, és a Duna Tv-nek igen magas szociális, kulturális és művelődési szerepet tulajdonítottak. Kiugrónak találták a Duna TV globális, az m1-nek pedig a demokrácia megőrzésében játszott szerepét.

ZSOLT PÉTER szociológus a Méltányosság Klubot képviselte a konferencián. Véleményét egyetlen mondatba sűrítve: „A magyarországi közszolgálati médiumok különösképpen eltávolodtak az ország polgáraitól.” A tétel alátámasztására a közszolgálatiság hat kritériumát elemezte:

1.) Mennyire hozzáférhetők az adások? E lényegében földrajzi megközelítés alapján a magyarországi helyzet korántsem volt kielégítő az elmúlt húsz évben. Ez az egyes kereskedelmi rádió- és televízió csatornákat működtető befektetőknek adott indokolhatatlan előnyökre vezethető vissza. Ráadásul, miközben 2008-ban a digitális platformokhoz való hozzáférés az Európai Unió átlagában 48%-os volt, Magyarországon a lakosságnak mindössze 22%-ának adatott meg ez a lehetőség. (Az előadó a 10-es skálán a 8-as értékekkel jellemezte a helyzetet.)

2.) A közszolgálati médiumok milyen mértékben segítik elő a nemzeti identitásképződést, a nemzeti kultúrában való gondolkodást? Ebben a kérdésben a magyarországi liberális és konzervatív felfogásnak nem újságírói, hanem értelmiségi gyökerei voltak és vannak. Ebből is következett a médiának a két ellentétes politikai táborhoz való kapcsolódása, illetve a médiatartalmak ilyen alapon történő megítélése. Az előadó arra hívta fel a figyelmet, hogy az annyit emlegetett BBC sem nem baráti, sem nem ellenséges a politikai szereplőkkel, a kormánnyal szemben, hanem egyaránt kritikus. Magyarországon viszont a közszolgálati médiatartalmak a nemzeti és a kulturális identitással kapcsolatos stílusa a politikai kurzusok szerint változik. (Az előadó e tekintetben a 10-es skálán 6-os osztályzatot ítélt a közmédiumoknak.)

3.) Függetlenség az állami és az üzleti érdekektől. A magyar közmédiumok ezeknek az érdekeknek a rendszerváltás óta is rendkívül kiszolgáltatottak, amit a csonka kuratóriumok, a belső műhelyek kiszervezése, az üzleti kapcsolatokkal való befolyásolás stb. példáz. (A 10- skálán megítélt 4 pont vélhetően a jövőben tovább csökken.)

4.) Pártatlanság. Mint Zsolt Péter felhívta a figyelmet: a pártatlanság lényege nem a kiegyensúlyozottság, hanem az emberi tartás. (A közmédiumok elmúlt 15 évnyi pártatlansági teljesítményét a 10-es skálán 6-ra értékelte, s mint jelezte: valószínűleg az érték hamarosan kisebb lesz.)

5.) Sokszínűség, változatosság. A magyar közszolgálati médiumok önmaguk funkciójának ellentmondva egyrészt a kereskedelmi műsorszerkezetet utánozzák, másrészt a politikai hatalomra fókuszálnak. A rólunk, nekik alapelv semmibe vétele, a műsorok ebből következő átgondolatlansága uralja a műsorkészítést. Ennek szembetűnő következménye például a gyerekműsorok eltűnése. (A 10-es skálán ezért megítélt 3-as osztályzat riasztó helyzetre figyelmeztet.)

6.) Nagyrészt előfizetési díjakból történő finanszírozás, a hirdetések mellőzése. Ez a felfogás változóban van a tőlünk nyugatabbra lévő országokban is, mert az emberek olyan sok platformmal találkoznak, hogy nem látják értelmét még elő is fizetni a közszolgálati csatornákra. Mindenesetre az előfizetői díj 2002-es magyarországi eltörlése a magyar közmédiumokat még inkább kiszolgáltatta a politika kénye-kedvének. (A helyzet 2 ponttal jellemezhető, ám e tekintetben a jövőben sem oldódik meg semmi.)

BORÓKAI GÁBOR, a Heti Válasz főszerkesztője a közszolgálati médiumok körüli problémákat egyrészt arra vezette vissza, hogy a Kádár-rendszer öröksége továbbélt a rendszerváltás után, másrészt túlságosan nagy reményeket keltettek a kereskedelmi médiumokkal kapcsolatban, mondván, majd a piac elrendezi a dolgokat. Szerinte a magyar médiában ma nem a jobb- és baloldaliak, hanem a globalisták és a lokalisták vívják a harcukat. Szerinte a közmédiumokra fordított évi 50 milliárd forint (más adatok szerint 65 milliárd) adófizetői pénz akkora összeg, hogy indokolt a kormány igénye az elköltés szoros ellenőrzésére. Szorgalmazta, hogy a közmédiumok műsoraival kapcsolatos nemzeti minimumot végre meg kellene határozni.

PÁLFY G. ISTVÁN, a Magyar Televízió Híradójának 1990–1994 közötti főszerkesztője, a Duna TV kuratóriumának tagja többek között vitába szállt azzal a híreszteléssel, hogy itt és most valamiféle pártállami múltat kellene felszámolni. Mint mondta, ezzel kapcsolatban a történelem átírása folyik, hiszen az MTI 1881-ben kezdte meg működését, a Magyar Rádió születése 1893-ig, Puskás Tivadar Hírmondójáig vezethető vissza, de ha még ezt nem tekintjük is, a tényleges rádiósugárzás 1925-ben kezdődött. A Duna TV a rendszerváltás után, a Trianonra adott, megkésett válaszként 1992-ben jött létre. Vagyis egyedül a Magyar Televízió alapítása kötődik a Rákosi–Kádár-rendszerhez. Ám ez utóbbiban is az alulról építkező műhelyek voltak a meghatározók. Azok a műhelyek, amelyek nagy tudású, csak a műsorkészítés iránt elkötelezett tagjainak utolsó mohikánjai éppen az elmúlt hetekben kerültek utcára. Pálfy szerint ma épphogy nem megújítják, hanem felszámolják azokat a szervezeteket, amelyek az alkotói folyamatok színterei voltak korábban. Szerinte az 1996-os médiatörvénynek csak egyetlen igazán fontos hibája volt, az, hogy nem intézkedett a normatív finanszírozásról. Ezzel szemben a most elfogadott médiatörvény egy lehetetlen szervezeti felépítést erőltetve, az értékesíthető ingatlanokra figyelve, a közszolgálati médiumok megsemmisítését vetíti előre azzal is, hogy a korábbi 50:50 arányú pártkötődésű felügyeleti rendszert 100:0 arányúvá változtatta a kormánypártok javára. Műhelyek helyett kereskedelmi megrendelési rendszer alapján készülnek a műsorok, amelyeket jórészt olyanok rendelnek meg és gyártatnak, akik korábban semmilyen hasonló munkában nem vettek részt. Addig kell megálljt parancsolni ennek a tevékenységnek, amíg maga a politikai is vesztes nem lesz! – jelentette ki Pálfy G. István. Tudomásul kell venni, hogy sokszínű kultúra a mienk, ennek megfelelően nem lehet egy hatalmi központból megítélni, mire van szükség a kultúra megőrzéséhez!

POLYÁK GÁBOR médiajogász szintén szkeptikus volt a helyzet kezelhetőségével kapcsolatban. Szerinte nem a médiatörvénynek kellene a közszolgálatiság tartalmi kérdéseivel foglalkoznia, hanem az ehhez hasonló konferenciáknak. Félő azonban, hogy mire bármilyen kedvező folyamat elindulhatna, az új generációk már leszoknak a közszolgálati tartalmak igényléséről, miközben ez is az európaiság egyik jegye. Szó sincs itt nemzeti minimumról – mondta a médiajogász. Ami az új médiatörvénnyel létrejön, az épp abba az irányba hat, hogy ne jöhessen létre semmilyen nemzeti minimum. Ráadásul egyre kevesebb az olyan jelentős médium, amelyre hatással van a magyar médiahatóság. Ha lejár az RTL Klub és a TV2 szerződése, várható, hogy ezek sem magyar joghatóság alatt fogják készíteni a műsorokat. Akár tetszik, akár nem, hovatovább itthon csak a közszolgálati adókra lehet támaszkodni. Hatékony munkát azonban csak akkor lehetne elvárni, ha a szabályozás olyan környezetet teremtene a csatornák, a szerkesztőségek számára, amelyben zavartalan munka folyhat. E tekintetben az elmúlt huszonegy év teljes kudarc. A magyar politikai kultúra egyszerűen nem teszi lehetővé bárminek a konszenzuson alapuló működését. A jelenlegi szabályozás egyenesen kiiktatta a konszenzuskényszert. Van néhány álságos eljárási mód, de a tényleges döntéseket csak a túlsúlyban lévő kormánypárti testületi tagok hozhatnak. Polyák Gábor alkotmányjogi és európai alapjogi összefüggésben több ponton bírálta a kialakult helyzetet. Ezek között szerepelt, hogy a tartalmi kritériumok és a finanszírozás kérdései tisztázatlanok, miközben egy hallatlanul bonyolult szervezet jött létre, összeszámolhatatlan mennyiségű vezetővel, olyan képtelenségekkel, hogy bármelyik csatorna működését évente vizsgálhatja felül a médiatanács egy olyan intézmény esetén, ahol a döntések több évre előre határozzák meg a teendőket. Szerinte a vezérigazgatók működési köre tisztázatlan, a civil kontrollból kimaradtak az emberjogi és az újságíró szervezetek.

VINCE MÁTYÁS, a Magyar Távirati Iroda volt elnöke szerint az ország hírügynökségének közszolgálatinak kell lennie, nem nemzetinek vagy államinak, mert az állam érdeke és a közérdek nem feltétlenül esik egybe. Vince Mátyás ismertette az Európában létező hírügynökségi modelleket, és azt mondta: vannak olyan hírügynökségek, amelyek közvetlen vagy közvetett módon az állam tulajdonában állnak, de sehol sem létezik olyan konglomerátum, amelyet Magyarország alakít ki. Szerinte a közmédiarendszer átalakításakor sokat hivatkozott brit BBC struktúrája sem hasonlítható a magyarhoz, mivel a hírügynökség ott nem része az egységes intézménynek. „A tavaly június óta formálódó magyar médiavilág visszalépés a korábbihoz képest” – fogalmazott, hozzátéve, hogy a nemzetközi kritika ennek a visszalépésnek szól.

HORÁNYI ÖZSÉB, a Magyar Kommunikációtudományi Társaság elnöke előadásában a közmédiát a társadalom információs közvagyonaként mutatta be, amelynek alapvető feladata, hogy szolgáltasson a társadalom számára. Azt mondta: a társadalom nem homogén, ezért a közmédia sem lehet az.