Nemrég a televízió ügyének, és magának a televíziónak is teljes megújulását ígérték. Most meg egyre régibb e téren minden. Jó kiadós alelnöki regnálás közepette ismét kezdődik, illetve tovább folytatódik a elnökválasztási színjáték. Politikusok lobbiznak, a háttérben alkudoznak, egyezkednek, kuratóriumok, elnökségek szavaznak, aztán vagy lesz eredmény, vagy sem. Az utóbbi időkben általában nem lett, de azért változatlanul futották le az újabb köröket. A politikai dzsungel alapos ismerői szerint most lehet eredmény. A helyzet azonban a korábbiakhoz képest két dologban mindenképpen megváltozott. Az egyik, hogy már egyáltalán nincs a pályázók, az önjelöltek között valamelyest is tekintélyesnek, függetlennek, saját jogon, egyéb teljesítmény alapján megbecsültnek mondható személyiség. A másik pedig, hogy a legújabb kormányzati ciklus állítólagos közszolgálati televíziózása készen van. Az alelnök nem tétlenkedett, nem korlátozta működését ügyvezetésre, hanem határozott profilt szabott intézményének. Ez a televízió ugyanis mintha nem határozatlanságból, koncepciótlanságból, a különféle érdekek közötti hányódásból lenne semmilyen, hanem elszántan, elvi alapon az.

Elve, hogy mindent magába szív, ami az elmúlt fél évszázad magyar televíziózásában sikeresnek találtatott. Minden és mindenki visszatér, mindenki emlékezik, nosztalgiázik. És jön mindenki, aki kikopott a kereskedelmi televíziózásból. És nem jön a lényegi kulturális megújulás, az igazi közszolgálat, tehát éppen azoknak a műveknek, műfajoknak, irányzatoknak, gondolkodás- és látásmódoknak a pártolása, propagálása, széles körű megismertetése, amelyek éppen különös értékeik folytán nem igazán piacképesek.

Az csak egyetlen példa, hogy még a múlt esztendő végén bejelentették, újra lesznek élő színházi közvetítések. Azóta a meghirdetett formában csak az első volt meg, a második, a szegedi Faust-bemutató inkább diplomáciai gesztusnak tekinthető. Nyilván nem történt ezúttal se más, mint hogy kiderült, ami igazán rég tudható, hogy a színházi közvetítés nem hoz akkora nézettséget, ami akár kereskedelmi, akár politikai haszonnal járhat. Szóval a színházi közvetítés igazi közszolgálat lenne. A mai Magyar Televízió viszont nem a köz, hanem pusztán a számszerű többség kiszolgálására tör, a kereskedelmi televízióktól csak abban különbözve, hogy nem a nyugaton még működő vagy éppen kikopó módszerekkel, műsorokkal kívánja célját elérni, hanem azokkal, amelyek nálunk koptak el évtizedekkel ezelőtt. Kedves lehet ez a televízió bizonyos politikai köröknek, és hasznosnak is tetszhet számukra egy olyan műsorfolyam, amely csak a politikai műsorokban politizál az elmúlt lassan másfél évtized kialakult módszereivel és sablonjai szerint, azon túl pedig nem zavarja senkinek a köreit.

A két tényező, a súlytalan jelentkezők és a megbízhatóan elrontott televízió együttesen csakis azt sugallhatja, hogy már lényegében mindegy mi lesz a mostani választási kör eredménye. Lesz-e, illetve ki lesz az elnök.

Ha csak nem választanak az óvatlan kurátorok, illetve a lobbizó-alkudozó politikusok véletlenül egy mai magyar Brutust. Természetesen nem arra a Brutusra gondolok, aki Julius Caesar nevelt fia és gyilkosa volt, hanem arra, aki sokkal korábban a királyság megszüntetésében szerzett érdemeket a római történelemben, s aki arról volt még nevezetes, hogy sokáig magát ostobának tettetve élte túl a hatalmi harcokat. Jelképe a botja, amelynek üregében aranyát rejtegette. Így bújhat meg az igaz érdem komisz időkben durva külső mögött. Már csak abban reménykedhetünk ugyanis, hogy a mostani jelöltek között akad, aki rejtegeti rátermettségét, aki csak a kinevezésre vár, hogy megmutassa oroszlánkörmeit, hogy hirtelen levetve álcáját, megpróbálja a pillanatnyi politikai kényszerhelyzetet egy igazi független, közszolgálati televízió megteremtésére felhasználni.

Ennyi remény maradt.