A politikai botrányok ugyan mindenütt meghatározóak a nyilvánosság korában, de a posztszocialista demokráciákban talán még fontosabbak, mint a többé-kevésbé békésen fejlődő nyugati országokban. Ennek az az oka, hogy van egy olyan strukturális feszítőerő, amely a tömegmédiával kiegészülve nyilvánvalóan megágyaz a botránypolitizálásnak. Ez pedig maga a rendszerváltás, illetve annak társadalmi percepciója: a milyen volt, mivé lett? kérdésre adott válasz magában hordozza a korábbi időszak elvárásaihoz képest normaszegésként definiálható események egész sorát. Gondoljunk csak a kommunista költőből szélsőjobboldali publicistává válás rögös útjára, a D-209-es ügyre vagy a kisz-esből lett nagyvállalkozó sztereotípiájára. Az eredeti tőkefelhalmozás időszaka amúgy különösen alkalmas terepe botrányforgatókönyvek megfogalmazásának, hiszen a korszak sajátosságainak megfelelően számos látványos karriertörténetet tartalmaz - elegendő a popzenészből lett milliárdos, a fotográfusból lett médiacsászár, majd tragikus sorsú vállalkozó vagy az Olaszországból hazatérő, ősei titkos likőrreceptjét újjáélesztő gyáros példájára gondolni.

(…)

Ebben a közegben a Fidesz 1998-ban új korszakot kezdett, mivel úgy érezték, hogy mind az eredeti tőkefelhalmozásból, mind a politikai, kapcsolati tőke területén kimaradtak valamiből, e két területen fokozott aktivitásba, épp csak valamivel "kevesebb mint rendszerváltásba" kezdtek. Nem véletlen, hogy az előző kormány idején az ellenzék össztüze épp ezekre a területekre irányult, és a botrányok két altípusa (pénz és hatalmi) dominálták a nyilvánosságot. Ugyanakkor a korosodó fiatal demokraták saját vereségüket elsősorban az ellenséges média és az ellenzéki pártok egymást erősítő "rágalomáriáinak", a megalapozatlan, gerjesztett, mediatizált botrányoknak tudták be. Ellenzékbe kerülve ezért ezt az általuk valóságosnak vélt, velük szembeni botránystratégiát alkalmazták néhány új elemmel dúsítva. Először az egyszerű tükrözés módszerét követték, kopírozva az előző kormány alatti botrányokat. Azonos struktúra - kicserélt nevek, így lehetne összefoglalni az irányzatot, melynek a "főgonosz politikai tanácsadó" Wermer-Werber párhuzam erőltetése volt a legextrémebb példája. Ez a nem túl bonyolult stratégiai elképzelés annyiban sikeres volt, hogy mára a Fidesz-kormány negatív megítélésével szemben nem áll a Medgyessy-kormány tisztakezűségének képzete.

A hatalmi botrányok sorát a Fidesz a "szabadságjogok csorbulása, a demokrácia lábbal tiprása" narratívára igyekezett felfűzni. (…) Ugyanakkor érdemes a sokat ostorozott magyar közvélemény előtt kalapot emelni: az, hogy a szexuális típusú botrányok ez idáig nem váltak a botránypolitizálás húzó ágazatává, nagyrészt a népi bölcsességgel magyarázható. (…) Mivel a szexuális botrányok megítélése enyhébb, ezért a szemben álló politikai felek ezeket a leleplezéseket nem is favorizálják különösebben. A Fidesz is lényegében a K&H-botrányt igyekszik ezekkel a részletekkel fűszerezni, illetve bizonyítani, hogy Kulcsár bróker 1998-tól felívelő karrierje a szocialista összefonódásokkal magyarázható.

(…) A kutatások szerint az emberek több mint kétharmada alapvetően erkölcstelennek tartja a privatizációt, és közel négyötödük van meggyőződve arról, hogy ebben csak megfelelő politikai kapcsolatokkal lehetett sikeresen részt venni. A közvélekedés valószínűleg nem jár messze az igazságtól - nem meglepő, hogy az elmúlt évtizedet a materiális típusú botrányok uralták. Ám a nagy kérdés az, hogy bármilyennek is tartjuk a privatizációt, mi következik ebből a jelenre és az ugyancsak bizonyosan kapitalista jövőre vonatkozóan? Ez a kérdés felveti a gazdasági, politikai elit, valamint az értelmiségi felelősségét is: hiszen ezek az elitcsoportok az elmúlt tizenkét évben képtelenek voltak (voltunk) értelmes, érvényes és elfogadottá váló értelmezési kereteket nyújtani a posztszocialista átalakulás fájdalmas jelenségeire, nem sikerült megalapozni a kapitalizmus legitimációját.

Nem mellékes körülmény, és hozzájárul a kapitalizmus legitimációhiányához az is, hogy komoly értelmiségi csoportok valóban megalázó körülmények között kénytelenek élni és dolgozni, illetve hogy a Fásy-mulatóban tapsikoló újgazdag elit ízléstelensége és rongyrázása gyakran gyomorfordító.

(…)A baloldali és liberális értelmiség nagy része - a politikai logika elutasítása és az antikapitalisztikus érzemények miatt - nyitott az ellenzéki botrányretorikára. Így állhat elő az a helyzet, hogy míg a jobboldal egy feléje irányuló esetleges botrány kapcsán egységesen elutasító, addig a baloldali és liberális média az anyagi, materiális "botrányok" irányában teljesen nyitott, adaptív. Emiatt lehetséges, hogy a Magyar Nemzet által tudatos sorrendben feldobott témák, "botrányok" majd mindegyike sikeresen landol, megtapad a balliberális médiában - ily módon tematizálva a közbeszédet. Mondjunk ezzel szemben akár csak egyetlen példát az Orbán-kormány időszakából, amikor a Magyar Nemzet (ön)kritikusan reagált volna az akkori ellenzék által prezentált bármelyik témára!

Ebből persze az is következik, hogy a baloldali és liberális médiumok nem állnak közvetlen pártirányítás alatt. De következik más is. Az, hogy a balliberális média és értelmiség nagy része felül a Fidesz tudatos botránystratégiájának. Elég, ha csak a személyeket nézzük, akikre az utóbbi időben a botránypolitizálás fókuszált. Magyar Bálint, Gyurcsány Ferenc és Juhász Ferenc olyan tehetséges és karakteres politikusok, akik vélhetőleg a következő választásokon is fontos szerepet kapnak majd. Ellehetetlenítésük, tekintélyük fokozatos erodálása teljesen logikus ellenzéki stratégia. Az már sokkal kevésbé világos, hogy miért asszisztálnak ehhez a kormányoldalt támogató értelmiségiek, a média és esetenként egyes pártokon belüli frakciók is. Bár ez utóbbi talán elintézhető azzal, hogy a kívülről jövő támadások hallgatólagos támogatása a belső erőcsoportok küzdelmének a része, nem árt észre venni: a Fidesznek fontos versenyelőnye a politikai arénában, hogy támadások esetén működik az elemi közösségi szolidaritás.

Érdekesebb a balliberális médiaértelmiség makacs antikapitalizmusa, amely teljességgel diszfunkcionális. Ha ugyanis meg akarjuk valósítani az olyan baloldali értékeket, mint a társadalmi egyenlőtlenségek növekedésnek megállítása, sőt csökkentése, a legrászorultabbak fokozott támogatása, az csak sikeres - ahogy szégyenlősen nevezni szokás - piacgazdaságban, nyersebben, kapitalizmusban lehetséges. Márpedig ez elképzelhetetlen kapitalisták nélkül, akiknek saját gyarapodásuk mellett a nagyobb közösség boldogulásához is hozzá kell járulniuk.

Jelenleg azonban, ha valaki akár "nem kapitalistaként" néhány hónapja házat vesz, mint Magyar Bálint, vagy "kiderül róla" - hiszen hivatalba lépésekor maga részletesen ismertette -, hogy tíz évvel ezelőtt részt vett a privatizációban, mint Gyurcsány, az nemcsak a Fidesz pergőtüzére, de saját párttársai részéről a szolidaritás hiányára, sőt az elvileg őket támogató értelmiség fanyalgására is bizton számíthat. Félreértés ne essék, nem a törvénytelenségek szőnyeg alá söpréséről, eltussolásáról beszélek. Ezekre következetesen derítsenek fényt az erre hivatott szervek - de vegyük végre észre: jogszerűtlenség egyik előbb említett politikus esetében sem merült fel. Arról van szó, hogy erkölcsi kérdésekben az ellenfél definícióját szinte automatikusan fogadja el a baloldal - márpedig ez esetben nincs megállás, amit jól példáz a miniszterelnök "kivel is vadászott (románokkal) és micsodára (tiltott madarakra), milyen tölténnyel (maffia által használt dumdum golyókkal), milyen ruhában (csúnya, nagyon csúnya gúnyában)" elemekből építkező legújabb - igaz, hamar elhalt - botrány.

Összefoglalva: mind az antikapitalizmussal, mind a politikai erkölccsel kapcsolatban némi józanságot, az ellenzéki botrányretorikával szemben pedig jó adag szkepszist és analitikus gondolkodást javasolnék. Ez utóbbi nem jelent mást, mint annak a racionális vizsgálatát, hogy az ügyek valóban botrányok-e.

Az elmúlt héten e cikk különböző verzióit több barátomnak is megmutattam. Szinte valamennyien óvtak attól, hogy az írást megjelentessem, mondván, túlságosan is provokatív, szembe megy az értelmiségi közvélekedéssel. Mégis, úgy érzem, muszáj volt megírnom a cikket. Hiszek abban, hogy ezt a hamis konszenzust elsősorban intellektuális okokból kell megtörni. Az értelmiségnek a politikáról való közbeszédben is a realitásokból kell kiindulnia, mert különben elemzései kiüresednek vagy ideológiává válnak. "Itt állok és nem tehetek másként" - ahogy azt kiváló kollégám, egy másik kontexusban mondta.

A belgák hova álljanak?

"A balliberális média és értelmiség nagy része felül a Fidesz tudatos botránystratégiájának" - panaszkodik a Népszabadságban Dessewffy Tibor politológus, aki szerint "a Fidesznek fontos versenyelőnye a politikai arénában, hogy támadások esetén működik az elemi közösségi szolidaritás". Bezzeg a Magyar Nemzet a Fidesz-érában soha nem hagyta tematizálni magát az akkori ellenzék által feldobott témákkal - nosztalgiázik Dessewffy, majd levonja a már-már keserűnek tűnő konklúziót: "a baloldali és liberális médiumok nem állnak közvetlen pártirányítás alatt".

A sajtószabadság elemi kritériumaival is hadilábon álló szerző immár második nekifutásra vádolja "politikai infantilizmussal" és titulálja "válságértelmiséginek" azokat a "balliberális közbeszédformálókat", akik "úgy kapják fel a jobboldal által bedobott - légből kapott - botrányokat, mint az amerikai foci legjobb futói a labdát". Előző cikkében a "halál csókjával", az SZDSZ létének ellehetetlenítésével vádolta azokat, akik a szerinte fontos, pozitív kormányzati intézkedések helyett a Fideszt túllicitálva kutatnak kormányközeli botrányok után, és az "ellenfél valóságinterpretációit" szajkózzák kritikátlanul.

Sommásan a publicista tirádáit minősíthetnénk akár seggnyalásnak is (ahogyan a jobboldal közösségileg szolidáris cikkírói nyilván meg is teszik), hiszen köztudott, hogy kollégánk nem csupán érzelmileg kötődik a kormánypártokhoz. Ez bizony magas labda, Petőcz György, az Élet és Irodalom szerzője sem állta meg, hogy reakciójában "a tanácsadó figurájában testet öltő kurzusértelmiséginek" titulálja a véleményét áltudományos szósszal ("a magyar informatika Dessewffy-féle kétlépéses törvénye", meg hasonló sületlenségek) ízesítő megmondóembert, a nem éppen a visszafogottságáról híres Tamás Gáspár Miklós pedig a közbeszédbe kapcsolódó politológusok kapcsán egyenesen "tehetségtelen és tudatlan seggfejek halmazáról" beszélt, akik "megszilárdították a balközép publicisztika apologetikus funkcióját", szabad fordításban: seggnyalók.

A helyzet azonban ennél talán picit bonyolultabb: Dessewffy a maga cinikus módján nyilván hisz az álláspontjában, különben nem jönne - már másodszor - házhoz a pofonért, elvégre a tanácsaiért fizetik a minisztériumban, nem a cikkeiért. Meggyőződése neki, hogy jó ügyet szolgál, amikor önmérsékletre, az "ügyek racionális vizsgálatára" inti a "balliberális médiaértelmiséget", őszintén aggódik Magyar Bálintért, Gyurcsány Ferencért és Juhász Ferencért, akik őszerinte "tehetséges és karakteres politikusok".

Vegyük észre: Tibornak küldetéstudata keletkezett. És ezzel nincs egyedül az úgynevezett balliberális oldalon.

Akkor mi a baj a Dessewffyvel?

Éppen ez. Miközben Weberrel példálódzik, aki szerint a professzionális politikust a távolságtartás különbözteti meg "a puszta izgalmi állapotban leledző politikai dilettánstól", ő maga izgatott és képtelen távolságot tartani. A legjobb meggyőződésével szolgált üggyel érzelmileg azonosulván egyre fokozódó szerepzavarba kerül, és ezt a szerepzavart kéri számon a magyar sajtó a nyugati normákhoz közelebb, professzionálisabb módon működő részén.

A közvetlen pártirányítás alatt működő orgánumok "közösségi szolidaritásával" jön elő egy olyan országban, amelynek éppen csak sikerült meghaladni ezt a velejéig hamis és hazug "szolidaritást".

Ha egyáltalán sikerült. Mert a "ballib média" - egy kezemen meg tudom számolni a kivételeket - gyakran csaknem annyira pártos és elfogult, mint a Dessewffy által piedesztálra emelt jobboldali szolidárisok. Egy olyan országban, ahol a közönség képtelen eltartani a minőségi, független újságírást, ez törvényszerű dolog: a sajtó szabadsága a tulajdonosoké, akik nem kifejezetten antikapitalista álmodozásukról és a politikától való távolságtartásukról híresek.

Az állam nagy megrendelő, és akkor arról még nem is beszéltünk, hogy a "botrányújságírás" büdzséjének hányszorosát kitevő adóforintokból gazdálkodnak a mindenkori kormányzat politikai píár- és marketingosztályai.

Akik persze ugyanúgy próbálják "tematizálni a közvéleményt", mint az ellenzék spin doctorai: a kormányváltás után több mint egy évvel még mindig adagolják a Fidesz-lenyúlásokat, lebegtetik a büntetőjogi felelősségrevonást. Módszereik cseppet sem finomabbak mint politikai ellenfeleiké - de hát a közvéleményt jobban érdeklik a regnáló kormány kétes ügyei, ez már csak így működik. A politikai utcaszínház (Para-Kovács Imre kitűnő meglátása) előadásait persze negligálhatja az újságkészítő, de miért tenné, ha az olvasótáborát érdekli a produkció - felelősen csak arra törekedhet, hogy minden ügy, pártállásra való tekintet nélkül, a valódi súlyának megfelelő, kritikus és lényeglátó tálalást kapjon a tematizátorok által sulykolt lózungok helyett.

Önellentmondásba keveredik Dessewffy akkor is, amikor paradox módon "a média két szereplőre szűkülő focimeccslogikája" miatt is a "válságértelmiségit" okolja: énszerintem a jobbos misszionárius, és a balos kurzusértelmiségi újságírás sajátja az, ami "hosszú távon és mesterségesen osztja meg a társadalmat, és agresszívan arra késztet mindenkit, hogy vagy az egyik, vagy a másik táborhoz csatlakozzék" - ahogyan Hack Péter fogalmazott. Dessewffy már csatlakozott, agresszívan csatlakozásra késztet, számára nem okoz dilemmát hogy a Hack szerint súlyos társadalmi és politikai válság kockázatát hordozó kétpártrendszerben hova pozicionálja magát.

De tessék mondani, a belgák hova álljanak?