(…) A magyar társadalomnak legalább 1867-től - a félbemaradt nemzetté válás korszakától - kezdődően talán legjellemzőbb vonása lett, hogy saját történelmét képtelen saját tetteként magára venni, hogy idegenül tekint rá, idegen történetként fogja fel és éli meg mindazt, ami vele magával történt, s amelyben akkor is a legaktívabban részt vett, ami akkor is az ő legsajátabb létezési módja volt, akkor is tapasztalatába, közös emlékezetébe ivódott, ha akarata ellenére történt, ha tehetetlen volt vele szemben, ha történelmét túlnyomórészt valóban külső erők és érdekek mozgása határozta meg, ha a magyar társadalom legfeljebb alkalmazkodott ilyen-olyan külső körülményekhez, csak elszenvedte, ami történt vele: átvészelt, kibekkelt, túlélt. (…) Magyarország nem a globális gonoszok világ-összeesküvésének kiszemelt áldozata, hanem szabad ország, amelyben mindazért, ami történik benne és vele, a magyar társadalom egésze felelős - egyetemlegesen is és személy szerint minden egyes tagja. Azon túl aztán már különféleképp oszlanak meg a felelősségek a politikai osztály, a különféle társadalmi rétegek és csoportok döntéshozói, a véleményformáló értelmiség hangadói között. Mindazért, aminek a magyar állam olykor csak kényszerű vagy névleges, a magától elidegenült társadalom pedig tevőleges alanya volt, az utóbbi ezer évben sem vitte el helyette senki más "a balhét". Mostantól azonban még az eddigieknél is kevésbé kenhető másokra, néven nevezett vagy homályban hagyott titokzatos instanciákra, kényszerítő külső körülményekre a felelősség mindazért, ami velünk, nálunk, általunk történik.