Várszegi Asztrik pannonhalmi főapát szerint lappangó fundamentalizmussal párosuló új klerikális konzervatív hullám érte el Magyarországot (Magunkban hordozzuk a középkort, Népszabadság, 2007. augusztus 18.). Néhány napra rá, az augusztus 20-i ünnepi szentmisén Erdő Péter bíboros mintegy üzent a főapátnak: "Természetesen senki sem gondolja azt komolyan, hogy a körülöttünk élő emberek a barokk kor vagy az 1930-as évek mentalitásával nézik a világot, hogy ezen a nyelven kellene szólni hozzájuk. De az is nyilvánvaló, hogy az 1960-as évek végének a csupán emberi erőben bízó, és maga sem tudja, milyen értelemben, de haladásra váró ideologikus szemlélete is egyszer s mindenkorra a múlté. … Döntő tehát a nyelv kérdése, a nyelvezeté. De ez sem homályosíthatja el a legfőbb kérdést, az igazságét."

A katolikus egyház belső viszonyait alaposabban ismerő hallgató számára világos volt: a bíboros az egyházon belüli ellenzéknek "szólt ki". Az esemény rendkívül jelentős: az egyházi ellentétek szélesebb nyilvánosság előtti megszellőztetése nem bevett gyakorlat. Erre csak nagyon indokolt, rendkívüli esetekben kerülhet sor. Megfelelő tájékozottsággal tudható: ma rendkívüli időket él az egyház e tekintetben.

A II. vatikáni zsinat időszaka (1962-1965 - a szerk.) mérföldkőnek tekinthető az egyház történetében, mikor is egyszerre volt érzékelhető a szekularizáció és a modernitás visszafordíthatatlannak tűnő győzelme és az egyház saját, középkorból örökölt módszereinek, mondanivalójának tehetetlensége. Várszegi Asztrik idézi a jelenlegi pápa akkortájt papírra vetett sorait: "A kereszténység nálunk sem a maga saját alakjában, hanem egy meglehetősen idegen alakban él, abban, amelyet a középkor hozott létre."

A helyzet tarthatatlanságával szembesülni kellett. A zsinaton több irányzat is megütközött egymással. Voltak egyfelől, akik elvi megfontolásokból, az egyháznak a középkori, sőt ókori politikai hatalommal való összefonódottságából fakadó strukturális torzulására hivatkozva mélyreható tanításbeli és intézményes, vagyis nem csupán a nyelvezetre és a stílusra korlátozódó változásokat szorgalmaztak. Őket az egyházi zsargon antikonstantiniánusoknak nevezi, ezzel utalva arra, hogy ez az irányzat az ún. konstantinusi fordulatban (a kereszténység birodalmi vallássá tevésében) látja az egyház máig ható "ősbűnét". (…)

A helyzet komplexitását, kezelhetetlenségét fokozta, hogy az "antikonstantiniánusokhoz" többféle irányzat tartozott, így például a dogmatikailag is egészen liberális irányzat, amely magát a bibliai üzenetet is alapjáig relativizálta. Mellettük ugyanakkor éppúgy jelen voltak azok is, akik éppen hogy a bibliai tanításokhoz akarták visszatéríteni az attól véleményük szerint alapvetően eltért, a római birodalmi kultuszt, majd számos pogány vallási és hatalmi elemet is magába olvasztó "konstantiniánusi" egyházat. Az antikonstantiniánusokkal szemben álló irányzat is legalább kétfelé oszlott. Az egyik irányzat hallani sem akart a modern korhoz való bármiféle alkalmazkodásról, illetve az egyház hatalmi igényeinek az újrafogalmazásáról. Többen voltak viszont, akik szükségesnek látták, hogy bizonyos tekintetben alkalmazkodjanak "azokhoz az új formákhoz és szokásokhoz, melyek általánosan elfogadottnak és korunk jellegéhez illőnek tekintettek" (…)

A körülmények azonban a zsinat után egy évtizeddel ismét változni kezdtek. A hetvenes évek derekán, a "szekuláris utópiából" az akkortájt bekövetkező társadalmi-politikai megrázkódtatások okozta kiábrándulás döntően hozzájárult ahhoz, hogy egyházi körökben egy új, fordított irányú vallási irányvonal erősödjön meg, mely felhagy a szekuláris értékekhez való adaptációval, és a társadalmi intézmények szakrális alapjainak újraépítését tekinti célkitűzésének. (…)

A János Pált követő XVI. Benedek egyik legfőbb feladata elődje örökségének megszilárdítása, az egyházon belüli két irányzat közötti küzdelem lezárása. Ahogyan az várható volt, Benedek elérkezettnek látta az időt, hogy - egyebek mellett a pápai intézmény megnövekedett nemzetközi presztízsének birtokában - véghezvigye az egyházon belüli konzervatív fordulatot, és leszámoljon a II. vatikáni zsinat nyomán az egyház felső vezetéséig jutott teológiai és politikai "liberalizmussal". (…)

Várszegi Asztrik pannonhalmi főapát a fent vázolt háttéren beszélt a Magyarországot is elérő "új klerikalizmusról". Erdő Péter prímás-érsek pedig szintén ezen a háttéren "üzent": az antikonstantiniánusiak korszaka az egyházban "egyszer és mindenkorra a múlté"; a nyelvezet ugyan némileg változhat, de a "konstantinusi egyház" leglényege marad. Az augusztus 20-i szentmisét celebráló - Erdő Péter csak a bevezető szavakat mondta - Bábel Balázs kalocsa-kecskeméti érsek beszéde "ékes" illusztrációját nyújtotta annak, hogy a bíboros által említett "nyelvezetbéli" változások az egyház konstantinusi örökségét érintetlenül hagyják.

Bábel tökéletes ellentétét nyújtotta a pannonhalmi főapát által mondottaknak. Várszegi Asztrik szerint "nem szabad azon ábrándozni, hogy milyen remek lenne, ha újra megvalósulna a Trón és az Oltár egysége". "Történelmi félreértés - folytatta-, ha a XXI. században ezt próbáljuk lemásolni. Remélem, erre senki nem gondol." Majd az újságírói kérdésre, "akkor leszünk méltó örökösei Szent Istvánnak, ha szakítunk az általa létrehozott társadalmi modellel?", határozott igennel felelt. Bábel Balázs érsek viszont a Szent István-i társadalmi modell lemásolásáért, feltámasztásáért szállt síkra beszédében: az érsek szerint az államalapítás ünnepének üzenete az, hogy olyan embereknek kell vezetnie az országot, akik "népükkel megvalósíttatják" a "keresztény életelveket". Ennek kimondása, igénylése nélkül - így az érsek - az ünnep merő képmutatás.

Bábel szerint "Szent István számára magától értetődő volt az élet szentsége és az ezt védő isteni parancs megtartása". Ebbe azonban István király szerint - mint tudjuk - probléma nélkül belefért az erőszakos hittérítés. Úgy tűnik, Bábel ebben sem lát mára nézve kivetnivalót. Hiszen a Gonoszszal küzdünk. Így az érsek: "egy ideje nagyfokú belső meghasonlás és gonoszság pusztítja országunkat", miközben azért is "nehéz a gyógyítás, mert az elmúlt évek intézményátalakításai (egészségügy, iskolaügy) sem az embert szolgálták, hanem a hasznot, mert mindent pénz irányít országunkban". A "Gonoszság" tehát az "elmúlt években" ütötte fel a fejét és vette át az irányítást az ország felett. Miután az érsek az istentelen vezetőket produkáló választásokra is utalt beszédében, nem nehéz a beazonosítás: a "Jó" és a "Gonosz" küzdelme folyik ma a hazai pártpolitikában. A Gonosz mindenesetre a szekuláris kormányzat - mely nem törekszik arra, hogy "népével megvalósíttassa" a "keresztény életelveket". A "konstantiniánusi" szemlélet lényegét tekintve fundamentalista: vagyis a történelem és a jelenkor társadalmi történéseinek értelmezését saját kozmikus, transzcendens háborús ideológiájának, hitrendszerének rendeli alá. A múlt így a vallási-hatalmi célkitűzéseket igazoló mítoszszá, a jelenkor politikai küzdelmei pedig e mítosz folytatásaként a Jó és a Gonosz harcává egyszerűsödnek - degradálódnak. Érveknek, kritikának nincsen helyük: a Gonosszal párbeszédet nem folytatunk. (…)