(…) Általánosságban: az újkori (más, mint az athéni) demokrácia nem jelentett és nem jelenthet korlátlan többséguralmat. (…) A probléma nem csupán abból áll, hogy a többség korlátlan uralma a demokratikus szabadságjogokat veszélyeztetheti. A probléma másik összetevője, hogy népuralom vagy népi többség esetében is "a nép" gyakran absztrakció, amikor nem a nép beszél, hanem a nép nevében beszélnek. (…)

Magyarországon, mint Kelet-Európában máshol is, a "nemzet" és a "nép" évszázadokig nem ugyanazt jelentette. A két fogalom és jelenségeik itt-ott átfedték egymást, de nem alkotmányilag vagy jogilag, és nem teljesen. Legalábbis Werbőczy jogrendje szerint "a nép" nem volt "a nemzet". Az ilyenfajta különbség Nyugat-Európában fokozatosan megszűnt. De Magyarországon - és például Lengyelországban - csak a huszadik század során.

A "baloldali" - kommunista vagy szocialista szóhasználat, sőt egy ideig liberális-szabadelvű is - a nép és a népuralom fogalmát a XX. század végéig szorgalmazta. Példái ennek a "népi demokrácia", a "népköztársaság", "népfront", "Népszabadság", "Népszava" (az utóbbinak immár több mint százesztendős) szóhasználata. De: úgy, mint Ausztriában, aztán Németországban, Olaszországban és később máshol is, "a nép" szólama és fensőbbségének hirdetése már körülbelül 1880 táján is megjelenik az ún. jobboldalon, növekvő eredményekkel. Magyarországon - nagyban osztrák mintára - egy jobboldali, a szabadelvűséggel és a szabad kereskedelemmel (a magyar nyelvű zsidósággal is) szemben álló párt ugyanakkor a katolikus szlovák lakosságot pártolva jelenik meg 1894-ben: a "Katolikus Néppárt". Népi inkább, mint nemzeti - nem demagóg populizmus miatt, hanem azért, mert vezetői látják, miszerint Nagy-Magyarországban, ahol a lakosságnak alig fele magyar nyelvű, "nemzeti" párt csak magyarokra számíthat, nem lehet általános. Ugyanakkor a népfelség és az általános választójog szószólói és pártolói még mindig inkább bal-, mint jobboldaliak. S az 1919 utáni és a baloldallal élesen szembeszálló, sőt azt lehetőleg kirekeszteni kívánó magyar jobboldal még mindig a "nemzeti", s nem a "népi" jelzővel azonosítja magát.

Amikor aztán az 1930-as években a megmaradt magyar feudalizmus, az osztálykülönbségek és a szegényparasztság ínsége ellen keletkező "népi" mozgalom és népi irodalom jelentkezik, ennek eredetileg szabadelvű és szociáldemokrata pártfogói dacára - mint nagyjában Ausztriában és Szlovákiában és főleg Németországban is - a "népiek" egy része már nem hagyományos "baloldali", hanem "völkisch": más szóval nem nemzetközi, hanem nemzeti szocialista, populista, de nem liberális, népi és nem városi, inkább Kelet-, mint Nyugat-barát, sőt itt-ott antiszemita is. Más szóval: nem "úri", de "polgári" sem. Mindez nagyjából fennáll az 1945-ben megjelenő Parasztpárt jó részére, amely maradt volna ilyen akkor is, ha 1945-ben és azután Magyarország nem orosz, hanem ideiglenes angolszász megszállás alá került volna.

Vagy ötven év múlva, az orosz uralomtól való megszabadulás után a legfőbb nem liberális és nem baloldali párt mind a "polgári", mind a "népi" jelzőt magáévá tette. Ez inkább érdekes, mint jelentős, mivel vezetőinek populizmusa inkább népi, mint polgári. De a más "népiek" között is sokan már nem parasztiak vagy népiek, hanem nagyvárosi születésűek. Ez is bizonyítéka annak a világjelenségnek, amely szerint a populizmus immár nemigen osztályöntudat következménye, hanem valami nagyjában korlátlan tömegdemokrácia hirdetője.

(Az idézett szövegrészlet forrása: John Lukacs Amerika társadalmát elemző könyve, melyet Demokrácia és populizmus. Félelem és gyűlölet címmel az Európa Kiadó jelentet meg Komáromy Rudolf fordításában. John Lukacs a Népszabadság rendelkezésére bocsátotta a magyar kiadáshoz írt előszavát, s a fenti részletek ebből származnak.)