Egy olyan nemzedéki tömörülést (Bibó István, Buday György, Darvas József, Erdei Ferenc, Erdélyi József, Féja Géza, Gulyás Pál, Illyés Gyula, Juhász Géza, Kardos Pál, Kerék Mihály, Kodolányi János, Kovács Imre, Matolcsy Mátyás, Németh László, Ortutay Gyula, Sárközi György, Sértő Kálmán, Sinka István, Szabó Pál, Szabó Zoltán, Tamási Áron, Veres Péter) kell most mérlegre tenni, s alkalmasint pártatlanul megítélni, amely minden kétséget kizáróan a múlt század harmincas-negyvenes éveinek legjelentősebb hazai szellemi-intellektuális mozgalma volt, bármit mondjanak is róluk a kákán is csomót keresők, a mindig gyűlölködők. (…) Németh László, Kovács Imre és Szabó Zoltán generációja bizonyosan rászolgált a harmadik reformnemzedék elnevezésre.

Ma talán ezt jobban látjuk, amikor a rendszerváltás politikai és szellemi elitjéről, akik magukat a negyedik reformnemzedéknek képzelték, kiderült, mit sem tudnak a közjóról, a nemzeti közösség összetartó erejéről és fontosságáról, a magyar kultúráról, a felelősségtudatról, az áldozatvállalásról, a kor kihívásairól vagy a problémák megoldásának útjairól. Talán a múlt század negyvenes éveit kivéve nem volt még egy olyan korszaka a magyar történelemnek, amikor a gazdasági, politikai és intellektuális elitbe ennyi ámokfutó, eszelős és köztörvényes bűnöző került volna, pedig ennek van némi tradíciója Magyarországon. Amit ők új reformkornak hittek, az nem más, mint egy modern Zápolya-kor. A rendszerváltás nemzedékéről beszélek, a politikai percemberekről, a nemzet kettészakítóiról, a kijárókról, a kapcsolati tőke szentjeiről, a privatizációnak nevezett kollektív rablás haszonélvezőiről, a magyar kultúra agóniáját szenvtelenül és cinikusan végignéző úgynevezett kultúrpolitikusokról, a pogány múlt feltámasztóiról, az úgymond "őstörténészekről", a magánérdekeket előtérbe helyező és szabott árú hivatalnokokról és médiamunkásokról, a minden valamirevaló kezdeményezést a korrupció posványába rántó senkikről.

(…)

A jó szándékú kritikusok leginkább a nemzeti és a szociális gondolat új típusú összekapcsolását tekintették a népi mozgalom legnagyobb erényének, s Bibó István egy kései írásában azt emelte ki, hogy a népiek teljes mértékben magukévá tették a francia forradalom szabadság-egyenlőség-testvériség baloldali jelszavát. Ezek minden bizonnyal igaz kijelentések, de én mégis más kiindulópontot javasolnék. Nevezetesen, a valóságismeretet. Magyarország ugyanis általában - ahogy azt nap mint nap láthatjuk - a néma beletörődések, a bágyadt révületek és a csendes álmodozások (s néha-néha ennek ellentételezéseképpen a nagy felbuzdulások, odacsapások, revoltok) országa, de csak nagyritkán, az igazi reformidőszakokban lángol fel valamiféle igény a valóság nevű nagybátyánk megismerésére. Pedig nincs se reális politika, se reform, se gazdasági-társadalmi kilábalás, se igazi irodalom valóságismeret nélkül.

(…)

Azok a látleletek, irodalmi szociográfiák, önéletrajzi írások ugyanis, amelyek a harmincas években születtek, nem a külső, hanem a belső revízió szükségességéről szóltak (a népiek legjobbjai úgy látták, hogy ez nem mások miatt, hanem önmagunkért kell, igaz, voltak olyanok is, akik mindezt a külső revízió előfeltételének tekintették). Egy olyan világról számoltak be ezek a tudósítások, amely megdöbbentette még a középosztály lelkiismeretesebb tagjait is (hiszen nem a parasztság, hanem elsősorban ők voltak ennek az irodalomnak az olvasói). Egy kasztszerűen elkülönülő (kissé tudományosabban: rendies jegyeket mutató) társadalom képe bontakozik ki ezekből az írásokból - amint azt Erdélyi József költőien és kissé túlzóan megfogalmazta: "Magyarország a gyarmatosok, nábobok és kulik országa", ahol a kulik, azaz a szegényparasztok botrányos és elképesztő nyomorúságban és jogfosztottságban éltek. Ahol az uradalmi cselédek megalázása és fizikai bántalmazása mindennapos és elfogadott cselekedetnek számított. A parasztság beemelése a nemzetbe még akkor is jelentős társadalmi tettnek minősíthető, ha sokan túlzó romantikával tekintettek rájuk, a népi kultúrát felsőbbrendűnek vélték, vagy egyenesen a parasztságot tartották a magyar értékek kizárólagos hordozójának. Ennek a föld nélküli és kisparaszti agrárrétegnek, amely akkor az ország lakosságának majd' a felét tette ki, földhöz juttatása, helyzetbe hozása még akkor is elodázhatatlan feladatnak tűnt, ha az ellenérvek (a tulajdon szentsége, földhasználati hatékonyság, az agrárnépesség törvényszerű csökkenése minden országban) sem söpörhetők le egy gyors kézmozdulattal az asztalról.

(…)

A rendszerváltás utáni első miniszterelnök, Antall József mindig nagyra értékelte a falukutatóknak azt a törekvését, hogy a nemzeti célokat összekössék a szociális gondolkodással, de csak azokkal vállalt közösséget, akik ehhez a célkitűzéshez még a politikai demokrácia és a parlamentarizmus kívánalmait is hozzákapcsolták. Az Antall által végrehajtott metamorfózis (amelyből azonban fájdalmasan hiányzott a globalizációval szembenéző, átgondolt konzervatív gazdaságpolitika) szükségszerűen sodorta ki a Magyar Fórumból a népi alapítók többségét. (…) A népi gondolatnak azonban nemcsak a politikai jobboldalon és jobbközépen voltak jelentős hívei, hanem a baloldalon is. A magyar szocialisták régi hatalomtechnikusai, neoliberális pragmatistái, valamint az új nemzedék gondolat és érték nélküli új akarnokai és kijárói azonban a párt kétségkívül meglévő, s egykor erős népi szárnyát kiszorították a pártból, és szinte leradírozták a politikai palettáról.

Így ma egy jelentékeny, az országot jobbá tenni igyekvő szellemi-politikai mozgalom sírját állhatjuk csak szomorúan és megrendülten körül. Ők a mozgalmat, a valóság szociografikus leleplezését, a magyar politika átalakításának nagy tervét vagy - ahogy azt Németh László mondta - a magyar szellemi élet organizálását vélték a legfontosabb célnak. Ezek valóban lényeges kérdések, de ami igazán időtálló, az nem feltétlenül a másodlagos frissességű politika vagy a gyorsan romló ideológiai megnyilatkozás, hanem a mű, furcsa módon éppen a betűs álmodozások világa. Erdélyi József Ibolyalevele, Illyés irodalmi szociográfiája, a Puszták népe, Kodolányi Sötétsége, Móricz Barbárokja, Németh László Horváthné meghal című novellája, Sinka István Sötét esztendőkje, Sértő Kálmán Ének parázsfényben című elbeszélése, Szabó Pál Csempészekje, Szabó Zoltán Szerelmes földrajza s Szabó István Sirató-dala, Nagy László Adjon az Istene, Csurka István Nász és pofonja, Csoóri Sándor Anyám fekete rózsája ugyanis minden időkre megmarad. Vagy ha nem is örökre, addig mindenképpen, amíg lesz ember, aki rátalál ezekre az egyre nehezebben fellelhető, de még ma is megrázó, ugyanakkor felemelő írásokra, s amíg maga a nyelv is megmarad.

(A teljes cikk hozzáférhető a Források címszóra való kattintással.)