(…) vannak olyanok, akik a szolgaság kultúrájában látják a látványgazdasághoz vezető utat. Egyikük Demján Sándor.

A neves helyi nagytőkés nemrég felvetette, hogy a >>magyar gazdasági növekedés megindításához hat-hét napos munkahétre lenne szükség<<, mert >>az embereknek nem várniuk kell a csodára, hanem dolgozniuk kell érte<<. Magyar gazdaság azonban nem létezik, miként magyar áru sem, csak magyarországi, mivel a pénznek ismeretesen sem szaga, sem hazája nincs, még ha egyesek így is érzik. A pénzt az (esetenként adakozó) érdek mozgatja. Ez a globalizáció diktátuma. Demján Sándor bizonyára tudja, hogy a japánokéhoz hasonló önfeláldozó robotra a fényes jövő ígéretéért történelmi okokból sem lennének kaphatók a magyarországi dolgozók. Kijelentése gazdasági megfontolásból sem józan, mert, mint minden tőkés, nyilván ő is tisztában van azzal, hogy semmi értelme a két pihenőnap elvételének, ha a profitráta emelkedése ezt nem igazolja. Ezért bocsátanak el embereket, ha úgy hozza a helyzet.

Demján valójában nem az ország érdekében állítólag szükséges áldozatvállalásról beszélt. Őt nem érdekli a nemzeti átlényegülés, a kötöttségektől akar megszabadulni hatalma kiterjesztése érdekében, mint minden tulajdonos. Üzenetének valós tartalmát az adja, ahogy az alul lévőkről nyilatkozott. Ő is azt vetette a szemükre, amit mások megtettek már korábban, amikor megvetően lustának nevezték őket a jogfosztás igazolásául. A demjáni javaslat alig burkolt utalás arra, hogy meg kell szabadulni a munkavállalói vívmányoktól: a szakszervezeti ellenerőtől, a szabadságos igényektől, a nyolcórás munkaidőtől, a béremelések igényétől és a munkahelyi körülmények javításáétól, a menekülési utaktól, a „koloncoktól” – a tőke termelékenysége érdekében.

Ha ez megvalósulna, akkor valóban lenne hétnapos munkahét, megfélemlítéssel, kiszolgáltatottsággal, éhbérrel, fizetetlen túlórák tömkelegével, azonnali, indoklás nélküli felmondással, miként van nullanapos is, ami a tömeges elbocsátás. Minden attól függ, hogy mi a legjobb a költségminimalizálás és a profitmaximalizálás szempontjából, és hogy beletörődő-e a nép.

Mivel rendőrállammal ez ma már megvalósíthatatlan, és nincs olyan sokkoló, nemzeti vereség, aminek élménye össznépi nekibuzdulásra késztetne, a demjáni felvetésből következő pisszenés nélküli társadalmi engedelmességhez „nemzeti egyetértésre” van szükség, amit „meggyőződéssé kell tenni”.

Ehhez adja meg a karizmatikus irányítást a másik látnok, Orbán Viktor, a padrone, akinek törekvéseire vakok odaadó hívei, mert elbűvöli őket a kérlelhetetlen erő, a nagyság ábrándja, miközben lesik az ellenszolgáltatást. Piacpárti bírálói azt állítják róla, hogy antikapitalista. Amikor azzal vádolják, hogy kárt okoz az országnak, mert kihívó a nemzetközi szervezetekkel, akkor pénzügyileg igazuk van. De ténylegesen ezek a bírálók is az erőfölény előtti behódolást hirdetik, csak nagyobb léptékben, mint a miniszterelnök, és természetesen célszerűségi alapon.

Nem kell tartani attól, hogy Orbán Viktor a hasznát kereső tőke szarvát akarja letörni. Az erősebbekkel szembeni „kurucos ellenállása” a rajongóinak szóló, következményeiben kétségkívül drága színház, aminek célja, hogy kiaknázza a társadalmi rosszlét miatti haragot. Amikor azt mondja, hogy a spekulatív kapitalizmus megbukott, és meg kell teremteni a munkaalapú kapitalizmust, azt üzeni, hogy rendteremtő állama móresre tanítja az „érdemteleneket”, a „gyengén teljesítőket”, a „fölösleges elemeket”, a „lecsúszott mihasznákat”, a „bűnök világát”, és helyettük felkarolja a „dolgos” középosztályt, amely kemény uralmát közvetíti lefelé. Egy valamit valóban őszintén gyűlöl: az ilyen kormányzás rémét, a nyílt vitát. A hatalomgyakorlási módszereket tekintve azonos demjáni és orbáni terv alapja ugyanis a jogokat mellőző, megkérdőjelezhetetlen, kegyes tekintélyelvűség. Ha valami nem hajlik, majd törik, mert rábírják. Állam és tőke ezen a téren jegyesek."

Teljes cikk