Végre, valaki kimondta!

Heller Ágnes filozófus a Klubrádió január 26-i esti adásában, úgy háromnegyed kilenc magasában a máskor oly könnyedén blattoló Orosz Józsefet másodpercekre, és többször is elnémította azzal a gondolatával, hogy a médiának is nagy a felelőssége a közélet hiszterizálásában. Tetszik, nem tetszik, médiánk asszisztál ahhoz, hogy marginális, vagy kevésbé marginális, de hatalmi és karriervágytól vezérelt, mindenekelőtt saját anyagi gyarapodásukat szem előtt tartó személyek tematizálhassák a közbeszédet, miközben a magyar lakosság nem kap lényegi információkat az életét alapvetően befolyásoló ügyekről.

Orosz József hümmögött valamit a hírversenyről, ám Heller Ágnes ezzel a civil bátorság hiányát szegezte szembe, mondván, hogy a civil bátorság hiányát látja az olyan közhatalmi funkciókat ellátó intézmények határozataiban is, mint legutóbb az ORTT Tilos Rádióval kapcsolatos döntése, vagy épp a Bencsik-ügyben hozott bírósági ítélet. Heller szerint a közéleti gyávaság legbiztosabb jele, amikor a döntéseket nem a jogszabályok és az erkölcsi-lelkiismereti parancsok alapján hozzák meg, hanem a pillanatnyi közhangulatra gyakorolt, feltételezett hatásuk, netán a politikai szféra prominenseinek vélt igényei alapján kezdenek méricskélni az illetékesek.

Magunk, az újságíró szakma művelőinek mentségére, a mostani médiastruktúrában, a médiaműködés mostani mechanizmusában ez a méricskélés kényszerűen hatja át a legnagyobb hatású elektronikus hírműsorainkat, közéleti magazinjainkat az eseményekről való távolságtartó tudósítás, az események tárgyszerű értelmezése helyett. A politikai és gazdasági erők médiafoglalási harcaiban, a médiatörvény felemásságában is kifejeződő strukturális gondok aztán párosulnak az emberiekkel. Az anyagi gyarapodástól űzött médiatulajdonosok, a karriervágytól fűtött műsorszerkesztők, a közszolgálati és a kereskedelmi műsorokban egyaránt sikeresen, sőt tehetségesen haknizó sztárriporterek méricskélő megalkuvás nélkül aligha szerezhetnek pozíciókat, s a megszerzett pozíciót aligha tarthatják meg.

Mindennek egyenes következménye a politikai hatalomhoz való törleszkedés, vagy ennek ellenkezője, a politikai hatalomtól való oktalan félelem - esetleg mindkettő egyszerre.

Ezért van az, hogy politikusok által kreált kisszerű médiaesemények öntik el a csatornákat. Ez a fő oka annak, hogy a rádiók és a televíziók közéleti műsoraikban huszadrangú ügyeket tartanak napirenden és tárgyalnak bosszantóan fölösleges részletességgel heteken át. Eközben gyakorlatilag nincsenek az egyes embert az Európai Unióba való integrálódásra felkészítő műsorok. Eközben rejtve maradnak a gazdaságban, az oktatásban, a közkultúrában zajló ellentmondásos folyamatok. Eközben megbeszéletlen marad az ország leszakadó egyharmadnyi népességének, egyharmadnyi magára hagyott területének kilátástalan helyzete…

Médiatulajdonosok és médiamunkások az objektív tájékoztatás hazug jelszava alatt tíz év alatt művészeivé váltak a kiegyensúlyozásnak. Eszerint nem az a mérce, hogy a megszólaltatottnak van-e érdemi mondanivalója a témáról, hanem az, hogy ha megszólal az ügyben egy bal-liberális politikus, akkor be kell hívni a stúdióba egy konzervatív-jobboldalit is.

Hogy ez formális és nem tartalmi megközelítés? Ugyan!

Mi megtettünk mindent, amit tehettünk! Egyébként is a hallgató, a néző felnőtt. Ő majd eldönti, kinek van igaza! Hogy a döntéshez szükséges érdemi információk rejtve maradtak, mert feltárásuk a megszólaltatottak egyikének sem állt érdekében? Hogy a riportert is átverték, mert ő meg nem készült más forrásokból a beszélgetésre? Na ne már! Kinek van erre ideje, amikor futószalagon gyártjuk a beszélgetéseket? Haladjunk csak tovább szaporán!

A szerkesztők, a riporterek láthatóan nem képesek ellenállni a politikai térfél hol egyik, hol másik oldaláról jövő politikai elfogultság vádjával történő nyomásgyakorlásnak. Egyrészt azért nem, mert ehhez valóban távolságtartásra, időrabló, elmélyült felkészülésre, no meg bizonyos anyagi függetlenségre lenne szükség. Másrészt azért nem, mert ha valaki ma akarná megvalósítani ezt a programot, mindjárt két kollégája ajánlaná fel helyette szolgálatait. Az már csak a hab a tortán, hogy a legismertebb riporterek hakniznak is a politikusokkal. Az éttermekben, klubokban rendezett, belépődíjas talk-show-k bevétele, vagyis magánjövedelmük egy része múlik azon, hogy a politikusok fellépnek-e egy pódiumon velük. Ne legyünk rosszhiszeműek, de annyi talán feltételezhető, hogy az egymásra utaltság óhatatlanul kompromisszumokat szül.

Mindezt megfejeli a mai magyar sajtó sok meghatározó személyisége azzal, hogy a közlések társadalmi hatását is méricskéli - derült ki a Klubrádió idézett műsorának utolsó, kínosan kapkodó öt percéből. Heller - bár emberileg sajnálva a vele szemben ülő riportert - vaskövetkezetességgel tette helyre Orosz József egyik elszólását: a témaválasztást, a tények közlését az újságíró sem rendelheti alá annak, hogy ezek szerinte milyen hatást válthatnak ki a közvéleményből.

A filozófus mondatait tovább gondolva: az újságírónak nincs képessége, (természetfölötti) hatalma ahhoz, hogy megjósolja a közlések, az események következményét. Ezen túlmenően, ha mégoly jó szándék vezérelné is, nincs joga annak érdekében manipulálni a közléseket, hogy ezzel mentesítse a társadalmat bizonyos általa feltételezett feszültségektől. Az újságíró mércéje a valódihoz, az erkölcsi-lelkiismeretihez való ragaszkodás kell, hogy legyen.

És ha mindezt túl fellengzősnek találná valaki, kérem, válaszoljon arra a kérdésre: mindezek nélkül újságíróként miként értelmezi a Heller Ágnes által hivatkozott civil bátorság fogalmát?