Fanyalog az értelmiség egy része, felháborodnak a szenteskedők a Big Brother típusú valóságshow-k, a Mónika-, Claudia-féle kibeszélőshow-k láttán. (Merthogy fél szemmel azért ők is nézik, hiszen másként aligha tudnák, min kell fanyalogni és felháborodni.) Igaz, ami igaz, e műsorok nem a magas kultúra termékei, mintegy laboratóriumi körülmények között azt mutatják meg, miként élnek, gondolkodnak, beszélnek az átlagemberek.

Ám, ha jobban belegondolunk: nincs ebben semmi új. A kétfajta értékrend mindig is az ember sajátja volt. Az emberi cselekedetekben (beleértve a magas kultúrát művelő tudós, irodalmár és más értelmiségi rétegek cselekedeteit is) mindig jelen volt a másik érdekei elleni fellépés, a más ellenében érvényesülés szándéka és gyakorlata. Mindig keveredett bennünk a szűzi tisztaság iránti vágy a bűnnek számító frivolitással, szabadossággal, obszcenitással. Tessék csak a vaskos népi tréfálkodás, a karneválok felszabadító hangulata mellett a fő- és ifiúri kicsapongásokra, a szalonok szexualitástól is túlfűtött légkörére, az egyetemi ifjúság disznólkodást sem nélkülöző szertartásaira, a legmagasabb körökben is röhögések közepette mesélt malac viccekre gondolni, hogy a politikusok hazudozásait, ármánykodásait már ne is említsük.

Ebben a mostani dologban tehát semmi új nincs. Csupán az a kínos (már akinek), hogy amit prűdék eddig a világtól elzártan műveltek, az most odatolakodik elébük, s megmutatja, méghozzá nem színészi játék révén: ilyenek vagyunk. Ti is, mi is - mindannyian. Bizony, az egyéniségeket űzzük el előbb magunktól, ahogyan az egyéniségek véreznek el először a kiszavazásokban. Az ostobábbnak inkább adunk még egy esélyt a kinti világban, úgy ahogyan a bentiben is ez történik, mert az ostobábbtól kevésbé kell tartanunk. Szembe kell nézni azzal is, hogy sokmilliós szavazásban dőlt el: a színes bőrűnek távoznia kell, miután felsejlett, hogy beteljesülhet a mi fehér bőrű lánykánk iránti szerelme. (Egy másik variációban ugyanez: az ország fele felháborodik azon, ha cigány télapó hozná gyermekének az ajándékot.)

Ha így nézzük, a valóságshow-k már nem is olyan életidegenek. De van még itt valami, amiről eddig alig esett szó.

Abban a helyzetben, amikor a társadalom hihetetlen mértékben differenciálódott, s már a családtagoknak sincs közös munkához, tanuláshoz, szórakozáshoz kapcsolódó élményük, ezek a műsorok közös témákat, közösen - bár virtuálisan - átélhető konfliktusos helyzeteket kínálnak megvitatásra. A műsorok valójában azt teszik lehetővé, hogy a társadalom újra és újra meghatározhassa, mit tart jónak vagy rossznak a mindennapokban. Az erkölcs kerül tehát terítékre a szerelmi háromszögben vergődő Zsanett, Szabolcs és Laci kapcsán, a magánszámok sorozatát produkáló Pongó tetteinek megvitatása során, Bálint és Angéla korkülönbségének megítélésekor, Györgyi kirohanásainak, taktikázásának, zsarnokoskodásának, Oki közönségességének társadalmi elfogadásakor, avagy elutasításakor.

Ezzel egyszersmind az is felsejlik, hogy a szórakoztatás mellett valójában mi a szerepe a populáris médiának a XXI. század kezdetén nem csak Magyarországon, de a licencek, vagy másolások alapján terjedő műsorok, a legtöbb országban vetített szappanoperák, az egész Földön közvetített sportesemények, ceremóniák révén az egységesülő, globalizálódó világban.

Aki pedig még ezek után is inkább felháborodna, annak ez szíve joga. Bár ha már a felháborodásnál tartunk, éppenséggel azon is lehetne füstölögni, hogy a médiavállalkozók legbefolyásosabb rétege - a vezető politikusokkal karöltve - miként prostituálta és prostituálja az úgynevezett közszolgálati médiát, amelynek az alternatív értékrend felmutatásában lehetne pótolhatatlan szerepe. Mielőtt tehát megköveznénk a kereskedelmi show-kat, nézzünk körül a királyi televízió és rádió táján, uram bocsá' a politikusok szüntelen reformhevületétől lázas beteggé vált iskolarendszerben, netán a sok tekintetben pénzszerző vállalkozásokká alakult egyházak környékén.