A HVG Felnőttképzés-támogatás, Leckepénzek című cikke (2003. április 5.) jól érzékeltette, hogy a támogatásra szánt tetemes összegeket egyre inkább egy igen szűk csoport kasszírozza. A nem tömeges képzést folytató, különleges szakmákra felkészítő kisebb intézmények, ahol egyetlen főállású oktató sincs, és a bevételekből esetleg csak egyetlen részmunkaidős oktatásszervezőre futja, képtelenek kifizetni a gazdálkodó szervezeteket terhelő 9-10 féle adót és járulékot, továbbá a regisztrációs díj mellett most már a 400 ezer forintos intézmény-akkreditálást, a 90 ezer forintos oktatási program-akkreditálást, illetve valamifajta szakmai tanácsadó testület díját. Mi például a 90-es évek elején saját erőből dolgoztuk ki és azóta is évről-évre fejlesztjük az elsősorban a helyi televíziók igényeihez igazodó, a szerkesztő-riporteri, a videó-operatőri, a videó-vágói szakosodást is lehetővé tevő, de mégis komplex oktatás programját. Ennek dokumentációját újból és újból nem igazán kompetens szakértők egyre emelkedő összegekért hagyják jóvá. Most már ott tartunk, hogy miközben milliárdokkal támogatja az állam a felnőttképzést többek között az általunk befizetett adóból is, a jogszabályok értelmezését külön pénzért szervezett tanfolyamokon ismertetik az állami hivatalnokok. Aki persze eleve tudja - a kényszerpályát teremtő jogszabályok miatt tudhatja!- hogy részesülni fog a támogatásból, annak nem fáj a feje. A többiek pedig fizetnek a semmiért, ha még marad pénzük. A jelek szerint azonban egyre kevésbé marad, mert ahogy a cikk is említi: a 2200 (más adatok szerint 3319) intézményből egyelőre másfél száz (más adatok szerint február elejéig 65) akkreditáltatta magát. Van azonban megoldás. A foglalkoztatáspolitikai és munkaügyi miniszter tavaly novemberi közleménye, amely előidézte az oktatási monopóliumok kialakulását elősegítő, a sokszínű szakoktatás elszürkítését kiváltó helyzetet, az ideiglenes szót is tartalmazza címében. Már csak emiatt is lenne mód a módosításra. Többek között arra, hogy a korrupciógyanús, a benyújtott oktatási programoknak az ismerős körnek való átjátszását lehetővé tevő akkreditálással, pályáztatással szemben normatív támogatásban részesüljenek ne a tanfolyamok, hanem a hallgatók. Egy ilyen, az eddigi esélyegyenlőséget és piaci versenyt továbbra is biztosító rendszerben az állam arra koncentrálhatna, amivel talán még meg is birkózhatna: az állami vizsgáztatás feltételeinek, színvonalának emelésén keresztül érvényesíthetné a minőség iránti elkötelezettségét. Persze, nem az állami vizsgadíj újabb emelésével, ami a tanfolyami díjakhoz képest már így is aránytalanul nagy terhet ró a gyakran munkanélküli, vagy szinte éhbérért dolgozó vizsgázókra.