Eddigi csúcspontjához érkezett a nyilvánosság mediatizálása az '56-os forradalom ötvenedik évfordulóján. Délután a közszolgálati, de egyre inkább állami televízióban bejelentik, hogy az eseményekre való tekintettel, a Parlament előtti ünnepségen nem vehetnek részt az érdeklődők; a fényjátékkal kombinált műsort azonban megtartják, s ezt az m1 és az m2 csatornáján nézhetik meg.

A központi csatornákon az ünnep eredetileg elgondolt méltóságához illeszkedve váltogatják egymást a verseket, a szövegeket átszellemülten morzsoló szereplők, meg az élőképek. A hazug hatalom kétarcúságáról, az ellenük felkelők áldozatáról és halálukban való megdicsőüléséről szólnak a színen játszók. Ám a kiürített tér süket csöndjébe hullik a szavuk. A közönség nem itt van, hiába szólítja meg őket az előre megírt szöveg szerint a moderátor.

Kapcsolás az egyik hírtelevízió csatornájára: a Parlament elől hiányzó csoportok innen pár száz méterre most ütköznek meg a rendőrséggel. Kapcsolok tovább: a lehetséges hallgatóság másik, csaknem százezres tömege az Astoriánál az ellenzéki párt nagygyűlésén a gyújtó szavú szónokokat hallgatja.

Feszültté válok, egyre gyorsabb és gyorsabb ütemben folytatom a távkapcsolós montírozást: néhány pillanatig az Országház előtti fenséges nyugalom részese vagyok, aztán egy rendőrroham képeit látom, hangjait hallom: könnygázgránátok robbannak, gumilövedékek pukkannak, ziháló hangok, lovak patáinak csattogása. Kattintás: zászlóerdő az Astoriánál, hangszórókból árad a szónok torokba feszített hangja, füttykoncert, skandálás. Aztán megint a Parlament előtti fények, az ötven évvel ezelőtti hősöket idéző, fenséges mondatok. Mindjárt utánuk utcai harcosok, majd ismét a pátosszal teli szónokok…

Mindezt ugyananak a városnak, egy legfeljebb két kilométeres körön belüli részeiből sűríti szinte egy időben a szobámba a televízió. Szürreális lett a való világ.