A helyesírási gyakorlatok elleni tiltakozás szellemesnek látszó módját választották a diákok az egyik iskolában, ahol magam is tanítok. Egy "Betűsorrend" címet viselő - állítólag az interneten keringő - szöveget adtak át a stilisztika tanárnak: "A cmabrigde-i etegyemen kéüszlet eikgy tnuamálny áítllsáa sznreit a szvkaaon bleül nincs jlneestőgée annak, mkénit rdeeőzndenk el a btűek: eyegüdl az a fntoos, hgoy az eslő és az uolstó bteű a hlyéen lygeen; ha a tböbrie a lgnoeyabb özeássivsazsg a jleezmlő, a sövzeg aokkr is tleejs mrtébéekn ovasalthó mraad. A jnleeésg mgáayzrataa az, hgoy az erbemi egy nem eyedgi btüeket, hneam tleejs sazakvat ovals. Ime a bzoínytéik. Úhygoyg tnseseek mkneit bkéén hyagni a hleysersáíi fmonisáokgkal!"

A módszer látszólag működőképes, s ha csak ezt nézem, egy pillanatig még el is hiszem, hogy igazuk van a helyesírási drill ellen tiltakozó nebulóknak. Mi több, állításukat azzal a kommunikációelméleti tétellel is megtámogathatnám, hogy egy nyelv szimbólumainak használatakor igen erőteljesen esik latba a nyelvre jellemző redundancia mértéke. Ez azt jelenti, hogy az adott nyelven történő kommunikáció során a beszélő csak a hangok, a betűk, a szavak, a szókapcsolatok egy részét választhatja ki szabadon. Más részükkel összefüggésben viszont nincs választási lehetősége, amennyiben értelmes, más által dekódolható üzenetet akar kibocsátani. Ez utóbbiak esetében az adott nyelv szimbólumhasználatának statisztikailag meghatározott törvényszerűségei érvényesülnek. A Press & pr című könyvem 23. oldaláról idézve "Például az angol nyelv redundanciája, a 8 betűből álló statisztikus szerkezeteket számításba véve, 50 százalék körül van. Ez azt jelenti, hogy az írásban, a beszédben használt szavaknak vagy betűknek, hangoknak körülbelül a felét szabadon választhatjuk ki, míg a másik felét (bár ennek nem vagyunk tudatában) a nyelv statisztikus szerkezete határozza meg. Egy nyelvet legalább 50 százalékos valódi szabadságfok (relatív entrópia) kell, hogy jellemezzen ahhoz, hogy ezen a nyelven kielégítő keresztrejtvényeket lehessen szerkeszteni."

Ennek alapján betűk gondos kevergetésével, az első és az utolsó betű megtartásával sem nagyon kellene törődni. Ha kimaradna egy-két jel, attól még megfejthető maradna a szöveg. De mégsem értek egyet a helyesírási gyakorlatokat fölöslegesnek tartó diákokkal!

Kommunikátor szakos hallgatókkal megvitatva a petíciót a következő megállapításokra jutottunk:

1.) A mintaszöveg csak azért olvasható, mert helyesen leírt szavak betűit keverték össze. Helyesírási hibáktól hemzsegő szavak esetén a dekódolás minden bizonnyal lehetséges lenne, ám hatékonysága a hibák arányának mértékében csökkenne. Egyes kifejezések tekintetében többféle értelmezésre is lehetőség nyílhatna.

2.) A nem helyesen írt, a fenti keverési módszerrel összeállított szöveg a nyelvet (adott esetben a magyart) csak hellyel-közzel ismerő külföldi számára szótárazási nehézségeket okozna. Hadd ne ecseteljem ennek beláthatatlan hatását a sajátos nyelvünk miatt egyébként is igen nagy elszigeteltségünkre!

3.) Amennyiben a betűk összekeverésével leírt szavak között idegen eredetű kifejezések is lennének, ezek már-már megoldhatatlan szótárazási feladat elé állítanák a magyar anyanyelvű olvasót is. (Tessék például összekeverni a fenti, a Press & pr-ből idézett szöveg szavainak betűit, majd azután kihámozni belőlük a helyes formákat! Szép mutatvány lesz! S főleg, megbízható az eredmény…)

4.) A normától való eltérés egy idő után általános bizonytalanságot keltene az adott nyelvet használók körében, lehetetlenné válna az ismeretek megbízható átadása a magyar nyelvterületen belül is. Igen rövid idő alatt kis magyar Bábel alakulna ki sok kis nyelvecskével, amelyek használói - a kommunikációs kényszer miatt - rögzíteni kényszerülnének saját nyelvecskéjük rendszerét, nyelvtanát, helyesírási szabályait. És ekkor rosszabb helyzetben lennénk, mint most vagyunk!

Aztán van még itt valami. Lehet azt gondolni, hogy bizonyos helyesírási regulák betartása puszta nyelvtani kérdés. Ám ez egyáltalán nincs így. A helyesírás gyakorlásával a részletekre való figyelés képessége is fejlődik bennünk. Az a képesség, amit az eszeveszett ritmusú, a mögöttes tartalom megfigyelésére, az erről való gondolkodásra időt nem hagyó, csupán a látvány pörgetésére építő klipek és spotok világában, az úgynevezett gyorskultúrában szocializálódott nemzedék elveszíteni látszik. Ennek következményei önmagukban is beláthatatlanok, például ha arra gondolunk, hogy az ezer meg ezer, elképesztően bonyolult japán, illetve kínai írásjegy elsajátítása közben a részletek iránt mennyire fogékony és talán emiatt is egyre versenyképesebb civilizációk veszik át az európai felfogás helyét.

Kéretik tehát nem megfeledkezni arról, hogy "Nyelvében él a nemzet!". Ezt ugyanúgy tudta a franciáknál Montesqiueu, mint ahogyan nálunk Bessenyei György, Kisfaludy Sándor, Kisfaludy Károly, Kölcsey Ferenc és Széchenyi István is. De tessék, tessék! Vessük el ezeknek a nagyságoknak a tapasztalatait! Hagyjunk fel nyelvünk ápolásával, a nyelvtan tanulásával, a helyesírás gyakorlásával! Dobjuk oda egészen azt a keveset, amit még megőriztünk a részletekre való figyelés képességéből!

Ám tegyük ezt, Ifjú Barátaim! De akkor ne lobogtassuk fennen a nemzeti színű zászlót!