Környezetemben már a francia elnökválasztás első fordulója után is többen meghökkentek a magas részvételi arány miatt. Az pedig, hogy a második fordulóban a választásra jogosultak több mint 85 százaléka szavazott, valósággal kiakasztotta néhány ismerősömet. Tudván, hogy szerény francia nyelvismeretemtől vezettetve az átlagnál jobban érdeklődöm az ottani ügyek iránt, azt kérdezik tőlem: hogy van ez.

Sokféle válasz adható a kérdésre. El lehet merengeni azon, hogy Jeanne d'Arc, még inkább 1789, a Nagy Francia Forradalom óta, az ottani kisember általában úgy érzi, nélküle nem történhetnek fontos dolgok az országban. A II. világháborúban tanúsított nemzeti ellenállás is hatásosan ellensúlyozta a népi lelkületben a náci megszállókkal kollaborálók okozta traumát. (Mellesleg, egyfajta derűs összekacsintással, a jelöltek kampánystábjának aktivistáit ma is partizánoknak nevezik a franciák.) Mindebből, s még számos más tényezőből, az következik, hogy Franciaország alapvetően úgy van berendezve, hogy az ország politikusai sok tekintetben a kispolgár érdekében kénytelenek működtetni az országot.

Természetesen ott is vannak piszkos ügyek, ott is kialakulnak az állami pénzeket lenyúló érdekszövetségek. Ám Franciaország nagyvárosaiban járva - sajnos, a francia falvak világához eddig nem volt szerencsém - azt tapasztaltam, hogy a városi információs rendszerek, a közszolgáltatások, az iskolák, a múzeumok, sőt a közparkok mennyisége és minősége lehetővé teszi, hogy az átlagember úgy érezze: itt a dolgok érte történnek; saját erőfeszítéseit olyan társadalmi intézményrendszerre, olyan szolidaritáselvű szokásokra, hagyományokra alapozhatja, amelyek biztonságot kölcsönöznek számára.

Persze Franciaországban is gazdagok a gazdagok, sőt, vannak köztük nagyon gazdagok. De a gazdagság valahogy nem kihívóan van jelen. A többség mintha nem érezné, hogy mások arrogáns gazdagsága gúzsba kötné, nyomasztaná. Miközben ott is vannak elit és még elitebb negyedek, valahogy Párizsban, Lyonban, Toulouse-ban nem érzékeltem a milliomosok önhittségének, hivalkodásának olyasfajta jelét, mint amit mára Buda egésze megtestesít: a korábbi közvagyont lenyúló újgazdagok ezrével felépített hivalkodó házaikból, mint erődökből néznek le a túlparton küszködő pesti kisemberre.

Nos, ha olyan, és nem ilyen egy ország és annak elitje, valamint az elitjének a többséghez való viszonya, akkor abban az országban az is megtörténhet, mint ami megtörtént most Franciaországban. Választást lehet nyerni a kemény hanggal is. Mert valami ilyesmit tapasztalhattunk az elmúlt hetekben Nicolas Sarkozytől. Franciaország hanyatlásának okát például abban jelölte meg, hogy nem dolgoznak eleget. Lényegében a franciák szemébe mondta, hogy megszorításokra van szükség. Nem finanszírozható tovább a fizetett szabadságnak a munkában töltött napokhoz képest magas aránya, a mindössze 35 órás munkahét, vissza kell fogni a közszolgáltatások kiadásait és csökkenteni a mindenkire kiterjedő egészségügyi ellátásnak a szinte kizárólag az államra nehezedő terheit.

Ebből következően Sárkozy programja Franciaországnak épp azt az oldalát kezdheti ki, amelyről fentebb oly elismerően beszéltem. Ezért persze fogják még őt szidni nem kevesen azok közül is, akik most rá adták a voksukat. Lesznek tiltakozó felvonulások is. Meg fognak mozdulni az ott erős szakszervezetek, amelyek egy-egy alkalommal akár százezreket szólítanak az utcákra. Mert hogy ott ezt hagyományosan a társadalmi vita egyik módjának, a hatalomban lévőkre gyakorolt nyomás normális eszközének, s nem ab ovo a törvényes hatalom elleni lázadásnak tekintik.

Szóval, nyilvánvalóan sok feszültség vár Franciaországra Sarkozy köztársasági elnök alatt. Az azonban már most bebizonyosodott, hogy egy választási küzdelmet a társadalom lényeges kérdéseit napirendre tűző vitára is lehet építeni. Sőt, csak erre igazán. Ezt bizonyítja, hogy a második fordulóban is a szavazásra jogosultak 85 százalékát mozdította meg a két politikus, s hogy közülük 53-47 arányban arra a Sarkozyre szavaztak többen, aki már a választási kampányban a nehézségekről beszélt.

Ennek következtében Sarkozy egyszerre két dolgot nyert meg a választási kampányban. A köztársasági elnöki címet, illetve azzal, hogy tényleges felfogásának ismeretében szavazhattak rá az emberek, bizalmat az első időszak intézkedéseihez. Amikor majd beterjeszti megszorító csomagjait, senki nem vádolhatja majd önös érdekből elkövetett hazudozással, a tények és valódi szándékainak eltitkolásával, s nem von el tőle időt, s energiát az emiatt bekövetkező támadások elleni védekezés.

Ez egyúttal annak is záloga, hogy továbbra sem lesznek depressziósak a franciák. Mert senki nem várja el tőlük, és senki nem fogja nekik azt sugalmazni, hogy hazafiúi kötelességük lenne az ország első számú vezetőjének pálfordulásához asszisztálni. Ilyen pálfordulás ugyanis egyszerűen nem várható. Vagyis - bár nyilván lesznek nehézségek, társadalmi feszültségek, tüntetések, sőt talán lázongások is -, a kisember önbecsülése ezúttal sem fog veszélybe kerülni, a polgár lelkiereje nem fog megtörni. Sajnos, egyelőre nem nálunk, hanem Franciaországban.