A politikusok természetesen mindig a népre, a nép érdekeire hivatkoznak, amikor saját céljaikat akarják elérni. Ehhez képest elenyésző azoknak a politikusoknak a száma, akik plebejusnak tekintik magukat. Ezt a jelzőt leginkább mások aggatják egyik vagy másik politikusra, de ekkor is inkább csak sajnálkozva: az illető jó szándékú ugyan, ám legfeljebb a futottak még listáján kaphat helyet.

A plebejussággal ugyanis az a baj, hogy először maga a plebs, azaz a nép fordítana hátat neki, ha tehetné.

A plebejusság ugyanis nem világnézet, nem ideológiai kötődés, nem is egészen az osztályhelyzet kifejezése. A plebejusság olyan állapot, amit nem választ, hanem örököl az ember. Olyan állapot, amiben az fejeződik ki, hogy őseid bár szabadnak - vagyis nem rabszolgának, vagy jobbágynak, hanem zsellérnek, béresnek, proletárnak - születtek, de vagyontalanok és lényegében jognélküliek voltak. Mint ilyenek, a politikába, a hatalmasok ügyeibe soha nem szólhattak bele, és meg voltak fosztva a tudományokhoz való hozzáféréstől is. Ebből következően alig-alig volt esélyük arra, hogy tulajdont szerezzenek.

Hát ki vágyna arra, hogy mindez a nevéhez kötődjék!

A plebs-állapotból zsenijük révén kiemelkedőknek - a kiemelkedés útján szerzett keserű tapasztalatok miatt - a hit nélküliség, az örök kétely, a bizalmatlanság lesz sajátjuk. Ennek következtében szinte sorsukká válik a sehova nem tartozás. Egyetlen valóságos csoportosuláshoz, társasághoz sem képesek kötődni, legyenek bár olyanok, mint a vezérkari főnökké, majd kémmé lett Alfred Redl ezredes, legyenek olyanok, akár a semmivel soha megbékélni nem képes Táncsis Mihály, vagy olyanok, mint Spiró György regényének Urija, akit a végzete űz fél világon át, miközben maga sem érti, mi végre ez a sodródás.

Csokonai Vitéz Mihálynak, Petőfi Sándornak, József Attilának, Sarkadi Imrének, Soós Imrének - a sort könnyedén folytathatnánk - talán még szerencséje is, hogy korán eljött értük a halál. Bár lehet, hogy ők maguk mentek elébe, rettenetes magányukból szabadulást remélve.