Nem véletlenül sulykoljuk diákjainkba, hogy egy bizonyos filmnyelvi formából egy meghatározott tartalom következik, az adott tartalom kifejezéséhez viszont csak a formai eszköztár egy jól körülhatárolható része használható fel anélkül, hogy a hatás ne disszonáns legyen. Az azonban talán még a hallgatóinkban sem tudatosul eléggé, hogy a műfajelméletnek ez a törvénye az élet minden területére érvényes.

Ha bemegy valaki egy üzletbe, s ott a huszonéves eladóval kölcsönös tegeződésbe kezd (forma) nagyobb valószínűséggel lesz része felületes kiszolgálásban (tartalom), mintha ugyanez a kapcsolat megmaradna a mi kultúránkban a helyzethez inkább illő magázódás keretei között.

Ha az egyébként képzett műsorvezető - ebben az összefüggésben látszólag csupán formai engedményt téve - belemegy a csatorna marketing részlegének abba a követelésébe, hogy az érdemtelen fölértékelés jegyében reklámriportnak nevezze a lehető legegyszerűbb interjút, már elindult azon az úton, amelyen akarva-akaratlanul eljut saját eredeti rádiós, vagy televíziós szakmai értékrendjének mind teljesebb feladásához.

A példák vég nélkül sorolhatók azzal összefüggésben, hogy az előző bejegyzésemben emlegetett általános értékválsághoz miként járul hozzá a kisember is nap mint nap azzal, hogy nem gondolja végig: az önzés, a kicsinyes érdek, a nyegleség, a kényelemszeretet szülte leghétköznapibb cselekedeteknek milyen messze hatóak lehetnek a következményeik. Elkövetőként hajlamosak vagyunk csupán formalitásnak tekinteni egy csikk kidobását az autó ablakán, egy használt papír zsebkendő leejtését a járdára, a kutyánk ürülékének közterületen való hagyását, a gépkocsival való kanyarodás előtt az indexjelzés nagyvonalú mellőzését, az iskolai dolgozat utolsó utáni napon való leadását, a hivatalban az ügyfelek kérelmének felületes intézését, vagy épp saját beadványunk figyelmetlen kitöltését. Pedig ezek az általunk nap, mint nap elkövetett apró mulasztások apránként mindannyiunk életminőségének, közte sajátunk romlásához járulnak hozzá.

A maguk helyén, a maguk egyedi megnyilvánulásakor jelentéktelennek látszó, úgymond bocsánatos bűnök lassan nyitnak utat a nagyobbak felé. Mint valami féreg rágják magukat mindennapi életünk szövetébe, s kikezdik az egyébként követendőnek tartott normákat. Így egy napon azt vesszük észre, hogy bár nem költöztünk el, mégsem abban az országban élünk, amelyben addig éltünk, s amelyben élni szeretnénk. És a sok engedmény következtében egyszer csak megtörténik, hogy valakik úgy döntenek: már levonhatják a köztársaság értékrendjét megtestesítő nemzeti lobogót, s a helyére az árpádsávosat húzzák fel.

Az eset reflektorfénybe állítja, hogy a formális tett mindig tartalmat hordoz. A napokban, Budakeszin, az országzászló helyén lengő árpádsávos lobogó előtt tisztelgők - bármit is állítsanak ők maguk erről - lényegében azt demonstrálták: nem tartják magukra nézve érvényesnek Magyarország mai alkotmányát. Helyette annak a nyilas rendszernek az értékeit vallják, amelynek a II. világháború végnapjaiban szerves része volt százezrek meggyilkolása, a hitleri fajelmélet szerint pedig annak elfogadása, hogy a tiszta árjákhoz képest az ország lényegében minden lakosát másod- és harmadrendűnek kell tekinteni.