Ámulatba ejtő volt a kincstár, én mégis lelombozódva jöttem ki a páncélajtókkal és vastag falakkal védett, részben föld alá süllyesztett termekből. Pedig sokan mit nem adtak volna azért, hogy láthassák az akkor még Szovjetuniónak nevezett ország gyémántgyűjteményét Moszkva kellős közepén, a Kreml egyik szárnyában.

Magam úgy jutottam ide, hogy újságíróként kísértem a főváros rendszerváltás körüli tanácselnökét egy moszkvai tárgyalásra. A megbeszélés végeztével, vendéglátója, a szovjet főváros első embere előzékenyen megkérdezte, hogy van-e valami, amit szeretne látni. Meghallván a kérdést gyorsan odasúgtam a magyar vezetőnek: mondjon csak annyit, hogy "Almaznij fond". Értetlenül nézett rám, de megtette.

Az oroszok zavarba jöttek, fejüket ingatták: ezt egy nap alatt nem lehet elintézni, hónapokkal előre kell bejelenteni az igényt. A budapesti tanácselnöknek ismét odasúgtam, hogy ragaszkodjon a kérés teljesítéséhez. Ő továbbra sem értette, hogy mit akarok, de megismételte: ő már majdnem mindent látott Moszkvában, de az Almaznij fondot még nem. Az oroszok sóhajtottak, s azzal köszöntek el: megpróbálják a lehetetlent.

Persze, hogy sikerült! Így láthattam magam is a különleges gyémántok sokaságát, illetve a gyémántokkal díszített, aprólékos gonddal megmunkált arany és ezüst tárgyakat, amit a cárok és kommunista utódaik halmoztak fel. Elképesztően sok mesterember, elképesztően sziszifuszi munkájáról tanúskodtak a tárlók. Ám kijőve arra gondoltam: amíg itt keleten csupán néhány kiváltságos ember gyönyörűségére holt tőkébe ölték, szinte elpazarolták a mesterek tehetségét, ezer és ezer munkaóráját, nyugaton a mindenki számára hasznos közművek, utak, gépek létrehozására fordították az alkotó energiák jó részét. Ennek - s persze még néhány más tényezőnek - köszönhetően ott az emberek többségének életminősége folyamatosan javult, itt viszont a társadalom nagy része a cárok alatt csakúgy, mint a kommunista vezetők időszakában nyomorgott, vagy alig élt a nyomorküszöb fölött.

Mindezt azért írom most ide, mert úgy látom, hogy a magyarországi gondolkodásmód e tekintetben inkább keletinek mondható. Nálunk a hirtelen meggazdagodott szűk réteg hajlamos olyan csecsebecsékre, presztízsfogyasztásra fordítani a vagyonát, amelyek nem hoznak létre valódi értéket, csak az erő, a gazdagság fitogtatására valók. Eközben a népesség egyharmadnyi része a puszta létéért küzd a mai Magyarországon.