Az ember hajlamos azt gondolni, hogy változás ide, változás oda, az ő saját létezése alapvetően azért nincs veszélyben. Hiába a megannyi történet a sors forgandóságáról. Hiába tanulod meg, hogy mióta világ a világ, az addig érinthetetlen uralkodókat, sőt egész dinasztiákat is kivégeztek ilyen-olyan ürüggyel, hogy aztán utánuk küldjék azokat is, akik a leszámolásokat, mondjuk 1789-ben, Franciaországban, vagy 1917-ben, Oroszországban elkövették. Nem egyszer fordult már elő ezrekkel, százezrekkel, sőt milliókkal, hogy felszólították őket: vegyék a legszükségesebb cókmókjukat, mert ide mennek a szomszédba némi közmunkára, aztán menet közben kiderült: a cókmókot valahol lerakatták velük, ez lesz az utolsó útjuk a gázkamrák, a tömegsírrá változtatott völgyek és a munkatáboroknak nevezett halállágerek felé.

És mi balgák mégis azt gondoljuk, ez csak velük, másokkal történhetett, történhet meg, mi magunk védettek vagyunk. Ezért hallgatunk, mikor fel kellene emelni a szavunk.