A Gazdagság-fitogtatók című minapi bejegyzésemhez hozzászóló Artúr többek között arról ír: "Lehet, hogy ha valaki vesz magának egy szép herendi vázát a szobájába, az nála csecsebecse, és nem gondol arra, hogy a metró mellett koldulónak adja! (…) Láttam Londonban a királyi ékszergyűjteményt, valamint sok-sok múzeumban a festményeket, világi és egyházi kincseket, legutóbb az Eszterházy kincseket az Iparművészeti Múzeumban! Nos ezek hogy minősülnek a tanár úr elképzelései szerint? Mit kellett volna csinálni ezekből a kincshalmozásnak minősülő vagyonokból? Úgy látom ez nem keleti szokás, az előbbiek alapján! Van, aki régi fényképezőgépeket gyűjt, van, aki könyveket, ez most akkor micsoda? Nem csak a hirtelen meggazdagodókra vonatkozik a kincshalmozás! A gazdagság fitogtatása hogy nyilvánul meg tanár úr szerint? Hogy is van ez?"

Kedves Artúr! Érdekes a felvetés, bár én nem hoztam szóba olyasmit, hogy a kincseket a koldusok közé kellett volna, vagy kellene szórni. Még érdekesebbé, bonyolultabbá teszi a kérdést, hogy többé-kevésbé az említett gyűjtemények is rablásból, gyarmatosításból származnak ugyanúgy, mint az orosz cárok kincsei. (V.ö.: Szibéria gyarmatosítása, ami nagyjából úgy történt, ahogyan Amerikában a vadnyugat meghódítása, bár ez ellen az oroszok tiltakoznának.) Hadd ne részletezzem!

Ám ami ezen túl van, az merőben más Nyugaton, elsősorban a tenger menti országokban, illetve Keleten. (Ez persze, nem véletlen - Lásd Canetti: Tömeg és hatalom című könyvét a tenger népéről, a föld népéről, az erdő népéről és így tovább!) Döbbenetes, hogy minél Keletebbre haladunk, az alsóbb néprétegeknek annál kevesebb lehetőségük volt és van arra, hogy egyéni vágyaik szerint cselekedjenek.

Hogy ennek mi az oka, nehéz megmondani. Talán tényleg a tenger, az óceán hiánya. Az (északi, a nyugati) tengerekkel való küzdelem ugyanis egyéni teljesítmények sokaságát feltételezi. Márpedig, ha nyilvánvaló, hogy az uralkodó elit valamiképpen rá van utalva az alattvalók egyéni kezdeményezéseken alapuló teljesítményére, ott több jogot, jobb életszínvonalat lehet kiharcolni.

Nem véletlen, hogy valamelyik kínai császár elrendelte, hogy az európaiak előtt már Amerikát is felfedező kínai hajóhadat el kell pusztítani. Ez a mongol sztyeppékről származó, lovas nomád eredetű kínai császárok esetében még talán érthető is, de érdekes módon, a tengerrel körülvett Japán uralkodó osztálya is, befelé, a szárazföld felé fordult, s ezzel tartósította az alattvalók röghöz kötöttségét, a felsőbb osztályoknak való kiszolgáltatottságát. (Lásd még a szláv szerbek és az iráni eredetű horvátok tengerhez, valláshoz, hazához való eltérő viszonyulását!)

Nyugaton a népvándorlás kelet-nyugati iránya, illetve a javuló életszínvonal miatt növekvő népességrobbanás következményeit idővel csak a tengeren túli földeken lehetett kezelni. Ez az egyik oka a kolóniáknak, annak, hogy eredetileg Ausztrália egészére és számos, benépesítendő szigetre fegyenctelepként tekintenek a gyarmatosító hajós népek. Más kérdés, hogy boldog-boldogtalant fegyenccé nyilvánítanak, hogy egyrészt az anyaország megszabaduljon az emberfeleslegtől, másrészt megteremtse az alapanyagokat, kincseket hazaáramoltató gyarmatosítás infrastruktúráját.

Szóval bonyolult hatások összességével állunk szemben. Ám tény, ami tény, az individuum kitüntetett szerepének, motiváltságának, ami idővel puritán vallási felfogással is párosul, már igen korán jótékony hatása van a kisebb-nagyobb nyugati városok sokaságának fejlődésére, ami a rendezettségben, a közegészségügyi állapotok javulásában, nem utolsó sorban az öntudatos (kis)polgárság, a polgári gondolkodás és életmód kialakulásában és megszilárdulásában érhető tetten.

Ennek aztán az is a következménye, hogy például az 1660-as évek közepén, Hollandiában, Delft városában 75 tagja van a festő(művész) céhnek. 1663 nyarán, a városba látogató lyoni Balthasar de Monconys ezt jegyzi be naplójába: "Delftben meglátogattam Vermeer festőt, akinek azonban egyetlen műve sem volt (amelyet megmutathatott volna nekünk). Egyet azonban láttunk egy péknél, aki hatszáz livre-t fizetett érte, noha csupán egyetlen alak volt rajta - jómagam túlságosan költségesnek találtam volna hat pisztolért." (Anthony Baliey: Vermeer, Helikon, 2005, 47. oldal)

Kedves Artúr! Nem gondolom, hogy ezzel a vázlattal mindent sikerült volna tisztáznom, de talán remélhetem, hogy inspirálásának köszönhetően némiképp sikerült árnyaltabban megközelítenem a témát, s világosabbá tennem: nem gondolom, hogy a gazdagság-fitogtatás, a szűk elit kincsképzése társadalmi méretekben egyéni szándékokon, rossz, vagy jóindulaton múlna. Mélyben ható történelmi, társadalmi, gazdasági, lélektani, sőt földrajzi folyamatok összességének következményeként alakulnak úgy a dolgok, ahogyan. Amit eredeti cikkemben írtam, semmi több nem volt, csupán egyfajta látlelet rögzítése.

Ebből következik, hogy a társadalmi igazságosságot nem úgy képzelem el, hogy a gazdagok osszák szét a vagyonukat a szegények között. Mert ahogyan a társadalmi igazságtalanság az érdekek következtében alakul ki, ugyanúgy a társadalmi igazságosságnak is az érdek az alapja. Gazdasági, történelmi, földrajzi kényszerek okozzák, hogy a javakhoz (az ingó és ingatlan vagyonhoz, az információhoz, a politikai hatalomhoz) való hozzáférés esélyét az egyik helyen inkább, a másikon kevésbé biztosítják, pontosabban kénytelenek, vagy nem kénytelenek biztosítani a társadalom tagjai számára. Az egyik helyen a körülmények arra késztetik az alattvalókat, hogy harcoljanak jogaikért, miközben az alattvalókra erősen ráutalt uralkodó osztály kénytelen engedményeket tenni, míg a másik helyen ezek a kölcsönös kényszerek nem állnak fenn; az alattvalók elégedetlenségét például véres megtorlásokkal lehet kezelni. (Sajnos, Magyarország is ebbe a többségi országcsoportba tartozott eddig…)

Ha mondhatni sorsszerű jelenségekkel állunk szemben, joggal kérdezheti, hogy van-e értelme az eredeti írásomban tetten érhető moralizálásnak. Mit felelhetnék erre? Magam is csak keresem a réseket a szükségszerűség falán. Megpróbálok küzdeni azért, hogy értelmet adjak az értelmetlennek, s hogy keressem az átjárót ott, ahol állítólag nincs átmenet. Ha ezt feladnám, ha ezt feladnánk, ugyan mi értelme lenne az életünknek?