Lakonikusan tömör az üzenet a mobil telefonomon: "Meghalt Matúz Rózsika, ma." Visszahívom az üzenet küldőjét, egykori tévéhíradós kollégámat. Igen, erősíti meg kérdésbe csomagolt állításomat, lényegében váratlanul történt. Néhány napja kórházba került, ma hajnalban pedig itt hagyott bennünket.

Azt kérdezem még, hogy "A televízió saját halottjának tekinti-e?" - bár ahogy kimondom, már akkor tudom, hogy a kérdés mások számára egyáltalán nem magától értetődő. Hiszen volt közben egy rendszerváltás. Nagy-nagy megvilágosodásokkal, pálfordulásokkal, köpönyegfordításokkal. Pedig - Belinszkij nyomán, aki az orosz írókkal kapcsolatban jegyezte meg, hogy mindnyájan Gogol köpönyegéből bújtunk elő", - én magam szívesen mondogattam egy időben: "Valamennyi magyar tévéhíradós Matúzné híradójából jött ki".

Bevalljuk-e vagy sem, akarjuk-e vagy sem, akiknek Magyarországon a televízió híradózáshoz bármilyen közük volt a múltban, vagy közük van a jelenben közvetlenül vagy közvetve annak a híradós műhelynek is köszönhetik értékrendjüket, netán azzal a híradós műhellyel szemben fogalmazzák meg szakmai hitvallásukat, amelyet 1957 és 1986 között Matúz Józsefné főszerkesztő neve fémjelzett.

Mindannyian csak Rózsikának hívtuk. Már akkor is, amikor igen kemény, nagyon következetes, szinte csak a híradóért élő főnökünk volt. Akkor is, amikor a nyolcvanas évek elején azzal hűtött le bennünket, a műsort nála nagyobb ütemben megreformálni akaró, forró fejű fiatalokat, hogy "Értsétek meg, az a dolgunk, hogy elmenjünk a falig, s nyomjunk egyet rajta, de akkorát ne, hogy ledőlve maga alá temessen!"

Elsősorban tudása és munkabírása emelte fölénk, bár csupán a kora is tiszteletet parancsoló lehetett volna. 1924. november 27-én született.

Az MTV Arcképcsarnokában többek között ez olvasható róla: "1957 májusában kapott megbízást a magyar televíziózás első hírműsorának szerkesztésére, és a Híradó szerkesztőség megalakítására. 1957. július 2-án Képes Híradó címmel sugározták a magyar televíziózás általa szerkesztett első önálló hírműsorát. Kialakította a Híradó szerkesztőség technológia rendszerét, amely évtizedekig alapját képezte a szerkesztőség műsorkészítésének. Az 1960-as évek elejétől a TV Híradó nemzetközi kapcsolatait gyors ütemben fejlesztette, a szocialista táboron belül az által vezetett Híradóban jelent meg a legtöbb külföldi hír a világ minden részéről. Megszervezte a Híradó vidéki tudósító hálózatát, 1962. januárjától állandó vidéki operatőr-tudósítói voltak. Létrehozta az első, majd - szándékaitól eltérően - az egyetlen külföldi tudósítói irodát, mely 1971-ben megkezdte munkáját Moszkvában. Az 1970-es években megújította, tartalmilag és technikailag korszerűsítette a Magyar Televízió hírszolgáltatását. A vidéki tudósító hálózat mellett híradós tudósítói bázisokat teremtett Szegeden, Pécsen, Debrecenben, Szolnokon, Győrben és Zalaegerszegen. Szakmai irányításával fejlődött a tévé hírszolgálata heti tízperces adásból naponta többször jelentkező televíziós újsággá. Munkássága alatt új műfajt, szervezeti felépítést és technológiát teremtett, amivel iskolapéldát adott a többi hazai, országos és helyi televíziók számára."

Ebben a munkában, előbb a híradó debreceni tudósítójaként, majd a tudósítói osztály vezetőjeként, híradó műsorok szerkesztőjeként dolgozhattam mellette. Amit tőle, s a velem együtt dolgozó kollégáktól tanultam, immár tizenöt éve a Teleschola Televíziós Iskola hallgatóinak igyekszem átadni. Amint a honlapnak a Telechola Anno című fényképes összeállításából is kiderül: az iskola diákjait 1998-ban és 2001-ben az a szerencse érte, hogy személyesen is megismerkedhettek vele.

A Press, illetve a Press & pr című könyvemben több fejezetben is hivatkozom rá. E nekrológ befejező részeként hadd idézzem saját szavait arról, hogyan határozta meg feladatunkat 1970-ben:

"Segítsenek a kész elemek közti összefüggések megteremtésében, elválasztásában, értelmezésében, az események értelmi, érzelmi lereagálásában, az új információknak a néző meglévő tudásrendszerébe való beépítésében. (…) Nem személyiséggel, hanem személyiségekkel kell majd dolgoznunk. A TV Híradó jelentkezési sűrűsége megszabja azt, hogy az állandó és változó személyiségek széles skálájával álljon a néző rendelkezésére. Minden, ami egyszínű, kerülendő, de állandóan keresni és fejleszteni kell a vonzó és szakértő személyiségeket, akik a színskálát kiegészítik, gazdagítják. Mindenkinek kell valakit találnia a TV Híradóban, ehhez nem a színt, hanem a színek tudatos kompozícióját nyújtjuk. A közömbös hatású embertől a maró hatásig, műsorvezetőnek, vagy kommentátornak az adott nap igényének megfelelően választunk, a rendelkezésünkre álló lehetőségek között. Amit a műsorvezető meg tud oldani, azt nem tudja a hírolvasó-bemondó - ennek fordítottja is igaz, vannak olyan információk is, amelynek optimális stílusát, hitelét a jó bemondó hangvétel biztosítja. Ezért a megszokással szentesített hírközlő hangra és ezzel együtt a bemondó személyére továbbra is szüksége lesz a TV Híradónak, de már csak, mint egy szólamra a szólamok között. Ugyanakkor miden adásban vannak olyan típusú hírek, amelyek kiáltanak a személyes hangvétel után, a műsorvezető szubjektív megjegyzései ide kívánkoznak".

A könyvben azzal kommentáltam a fentieket, hogy ebben a koncepcióban a publicisztika kitüntetett szerepet kapott. A koncepció azonban idővel módosult. A TV Híradónak a Magyar Televízió elnöksége elé került, 1982-es feladattervében már megjelent a váltás gondolata, minthogy Matúzné ezt írta benne: "Némiképp át kívánjuk alakítani a TVH 3. kiadását. Fiatal, külpolitikus szerkesztő-riportereinknek lehetővé kívánjuk tenni, hogy a 3. kiadásban mint műsorvezetők tevékenykedjenek. A műsorvezetést itt a szó szoros értelmében kell venni: nem kommentárokat mondanának, hanem egy-egy rövid orientáló megjegyzéssel kell felvezetniük, illetve lezárniuk az egyes eseményekkel kapcsolatos konkrét híranyagot".

Amint látjuk, az orientáló szándék még mindig megfogalmazódik, nyilvánvalóan nem egészen függetlenül az adott politikai körülményektől. A terv így is csak terv maradt, mert megvalósításához nem adtak pénzt, így egy évvel később, az 1983-as programban ismét szerepelt a harmadik kiadás műsorvezetőssé tétele. Ugyanakkor ebben az évben felvetődött, hogy a fő híradó műsort "stílusában lazább, az élő adás lehetőségeit jobban kihasználó, kötetlenebb műsorforma irányába kell alakítani". Ez természetszerűleg magával hozta volna a kommentárok hosszának visszaszorítását, ami apránként be is következett.

Matúzné 1984. június 6-i keltezésű, Tizenegy pontban a TV Híradóról című, a televízió elnökségéhez benyújtott feljegyzésében írta le a bűvös mondatot: "A kommentátor-műsorvezető hibrid figuráját felváltja a házigazda-műsorvezető. Egy gazdája lesz így az adásnak, aki stílusának és a napi szükségleteknek megfelelően vonja be a nézőket, a szakértőket az adásba. Nemcsak az első kiadásnak lesz házigazda-műsorvezetője, hanem a TVH többi kiadását is így kívánjuk átalakítani".

Mindezt magam is tevékenyen átéltem. E felfogás jegyében kezdődtek meg azok a kísérletek, amelyek a következő másfél évben fokozatosan átalakították a híradó arculatát, s amelyek aztán 1986 januárjától Aczél Endre főszerkesztősége alatt váltak szembetűnővé, illetve amelyekből - a nyilvánvaló különbségek mellett - a későbbi Esti Egyenleg törekvései is levezethetők voltak.

1986-tól, a kor igényének megfelelően, a TV Híradóból kivonultak a rendszeresen jelentkező publicisták, akik Matúzné alatt - a filmes hagyományokra építő igényes operatőri munka, a külvilág és a vidék bekapcsolásának szándékával együtt - talán a legmarkánsabb vonását adták a műsornak.

A korábbi felfogáson átlépett a kor, bár korántsem biztos, hogy nem tér még vissza hozzá. Annyival azonban tartozunk magunknak, hogy elismerjük: a maga idejében tökéletesen megindokolt volt e koncepció, mi több, egy katonásan szervezett, teljesítménybérezéssel ösztönzött munkatársi gárdát, és óramű pontossággal dolgozó gyártási hátteret is sikerült kiépíteni hozzá.