Álságos a Gaskó-jelenségre való rácsodálkozás. Gaskó István szakszervezeti vezér szárnyalása csupán a politikai osztály erkölcsi állapotának tükre. Nyolc éven át, amíg a MÁV kommunikációs igazgatója voltam, tízegynéhány sztrájk kommunikációs kezelésével összefüggésben gyakran figyeltem és elemeztem a Vasúti Dolgozók Szabad Szakszervezete elnökének tevékenységét, a végletes gátlástalanságot sem nélkülöző módszereit. Azt is konstatálhattam, hogy miként játssza ki egymás ellen az ellenérdekelteket, hogyan hízeleg egyszer az egyik, másszor a másik hatalomnak, hogy aztán bármikor áskálódjék mindkettő ellen. A pártok vezetőivel, a miniszteriális tényezőkkel, ritka kivételtől eltekintve, mindig képes volt elhitetni, hogy vele, s az általa mozgósított vasutasokkal megsemmisítő csapást lehet mérni a másik politikai erőre. Titka az volt, hogy előbb erőt mutatott, majd kilátásba helyezte, hogy hajlandó parírozni a személyesen neki, vagy az általa vezetett szakszervezetnek juttatott ellenértékek fejében. Ha aztán megkapta, amit követelt - A legtöbbször megkapta! - átmenetileg hajlandó volt a másik pillanatnyi érdekének megfelelően nyilatkozni és cselekedni.

Persze a többi vasutas szakszervezeti vezető is a különféle hatalmi erők közötti lavírozásra építette stratégiáját, de köztük kétségtelenül Gaskó volt a legagresszívebb. Az akkori vasúti vezetők véleményét is kifejezve, nem egyszer adtam hangot annak, hogy ezek a lavírozások a vasút végső leromlásához fognak vezetni, de ezzel csupán annyit értem el, hogy lejárató mocskolódó cikkek szereplőjévé avanzsáltam a Gaskó féle szakszervezet lapjában, s idővel mindegyik miniszterváltást követően a - Nyolc év alatt öt miniszter gyakorolta a MÁV feletti tulajdonosi jogokat! - a szakszervezet elmozdításomat követelte.

Magánemberként nem nehezteltem ezért, hiszen Gaskó, és mindent egybevetve a csaknem száz vasutas szakszervezeti vezető, csak a saját érdekének megfelelően járt el. Nyilvánvaló volt ugyanis, hogy a sztrájkkártya újból és újból történő kijátszásával, a vasút leromlásának ütemében javult a mára a MÁV-tól és csatolt részeitől nyugat-európai menedzseri jövedelmeket élvező vasutas szakszervezeti vezetők helyzete. Világosabban fogalmazva, volt az a pénz, amiért különösen az utóbbi hat évben, amikor stratégiává lett a vasút felszámolása, kiárusítása, a vasutas szakszervezeti vezetők, élükön Gaskó Istvánnal hajlandók voltak szemet hunyni az önsorsrontás felett és sztrájk-moratóriumot fogadtak.

És most, amikor már a vasút menthetetlenül padlót fogott, amikor elveszett a szárnyvonalak, a mellékvonalak jó része, amikor a ráhordás megszűntével előbb-utóbb ellehetetlenülnek a fővonalak, amikor a nyereséges áruszállítás immár az osztrákok kezébe került, amikor dobra verték a vasút értékes ingatlanjainak jelentékeny hányadát, s amikor mindennek következtében Gaskó lassan elveszíti eddigi vasúti terepét, ott tartunk, hogy a vezér új területet kénytelen becserkészni, hogy kiélje hatalmi ambícióit. Az új terület, maga a közvetlen politizálás…

Így történt, hogy ma Gaskó István már azon dolgozik, hogy meggyőzze a tömegeket: ő képviseli hétköznapi módon a baloldali értékeket. Kár, hogy túl sok szerepben láttam már őt, s ennek alapján mondom ezúttal is: a király mezítelen.