Kegyetlen öncsalásnak vagyunk tanúi - írja a hetvenes évektől kezdődően a reveláció erejével ható tanulmányaival méltán nevet szerzett szociológus. Azt fejtegeti, hogy "a politikai élet, a média és a mindennapi közbeszéd folyamatosan a társadalom életének és sorsának csak a felületével foglalkozik: a kormányzat és a hatalom ügyeivel. (…) Mert nem az a baj, ha válságban van a kormány, hanem az, ha maga a társadalom, a nemzet kerül krízisbe. Ha nincs reális képe a lehetséges jövőről, és ennek következtében az sem valósul meg, ami pedig elérhető lenne."

A szerző azt ajánlja, hogy térjünk vissza a magyar közélet nemes hagyományaihoz: a magyarság érdekeit képviselve vessük fel a sorskérdéseket; legyünk kritikusak önmagunk irányában is; lépjünk fel a "magyar ugar" ellen; nézzünk szembe a zsákutcás magyar történelem következményeivel, a belőle adódó dilemmákkal és keressük az előrevezető utat.

Bölcs gondolatok! De árnyék vetül rájuk. A tiszteletreméltó szerzőt, ma országgyűlési képviselőt, gyakran mutatja a kamera a Parlamentben, amint a viták alatt el-elbóbiskol. Idős kora magyarázat lehet fáradékonyságára. Ám fájdalom, az országházi szundítások tükrében a cikke sem több, csupán pótcselekvés. Vagy ha akarom - nem elvitatva a nemes szándékot -, önámítás, öncsalás.