Az üzleti körök törekvései mára csaknem beértek: a Magyar Televízió 1-es csatornáján lényegében létrejött a kereskedelmi televíziók közpénzből finanszírozott versenytársa, miközben közszolgálati funkciói háttérbe szorultak. Odáig jutottunk, hogy az üzletben érdekeltek rávették a politikusokat is, kiáltsák velük együtt: az MTV-nek a kereskedelmi csatornákhoz hasonlóan a nézőszámok bűvöletében kell bizonyítania életképességét, holott nyilvánvaló, ezen az alapon csak üzleti televízió működtethető. Ám a médiaüzletben érdekeltek egyre korlátlanabb befolyása a köztelevíziózás válságának csak egyik oka. Most, hogy Friderikusz - a szólás szabadsága című műsor első adása is elvérzett, immár a nyilvánosság előtt is hitelesen állítható: a magyarországi köztelevíziózás válságának szakmai okai sem elhanyagolhatók.

A meghatározó műsorokban a magyar televíziós újságírás tevékenysége a közszereplők egyoldalú nyilatkozatainak nagyrészt stúdióbeszélgetéseken keresztül történő közvetítésére szorítkozik. A műsorok egyik változatában csak az egyik fél fejti ki véleményét, a távollévőt a riporter hivatott helyettesíteni. Ám a futószalagon készülő interjúkra a riporter, ha akarna sem tudna alaposan felkészülni, tájékozottsága az esetek többségében nem haladja meg az érdeklődő nézőét. Emiatt a műsorvezető-riporter tényekkel alátámasztott álláspontot legföljebb egy pontig képes képviselni. Ezen túl a témában nála sokkal járatosabb interjúalany vagy mellébeszél, vagy egyszerűen bedarálja a kérdezőt, a kérdezőket.

A stúdióbeszélgetések másik, ritkábban látható változatában sikerül rávenni az ellenérdekelt feleket, hogy a stúdióban, a riporter közreműködésével vitassák meg a problémájukat. Túl azon, hogy a szereplők rendszerint itt is csak elbeszélnek egymás mellett, az ellentét - a feszültség minél nagyobb hőfokon tartásában érdekelt műsorkészítők örömére - nem oldódik. Ezekben az esetekben a műsorvezető-riporter rendszerint az úgymond felnőtt nézőre bízza: döntse el, kinek van igaza. A közönség persze önkéntelenül is sajátos televíziós vetélkedő-szituációként fogja fel a műsort, minthogy a szerkesztők kimondva-kimondatlanul annak is szánják. Ennek megfelelően a néző nem annyira a tények alapján, hanem elsősorban érzelmi indíttatásból mérlegel, külsődleges jegyek szerint azonosul egyik vagy másik szereplővel.

Anélkül, hogy e mechanizmusok dramaturgiai és befogadói-lélektani összetevőit részletesen elemeznénk, leszögezhetjük: az ilyen műsorokban nem a világról való tájékozottság elmélyítése a fő szempont, hanem a szórakozás-szórakoztatás. Az ilyen televíziós beszélgetések a nézettséget nem az egy-egy témában való elmélyüléssel érik el, hanem az extrém ügyek, a szenzációk előnyben részesítésével.

E műsorok készítői, sztárjai közül kerülnek ki az úgynevezett objektív újságírás apostolai. Miközben a tisztességes médiaiskolákban már régóta azt tanítják, hogy kommunikációelméleti, társadalmi és lélektani okokból merő képtelenség az objektív újságírás fogalma, a közbeszédben makacsul tartják magukat az erre hivatkozó nézetek. Ha közelebbről megvizsgáljuk, milyen újságírói gyakorlatot jelölnek ezzel a már-már tabuként használt kifejezéssel, azt fogjuk tapasztalni, hogy csupán arra a helyzetre értik, amikor a riporter mikrofonállványként fogja fel szerepét, s úgy véli, neki csupán egy a dolga: teret adni az események szereplői számára véleményük kifejtéséhez.

Hogy mindez így alakulhatott, s különösen a televíziózásunkban uralkodóvá válhatott, az legalább két tényezőre vezethető vissza. Az egyik történelmi-társadalmi, a másik üzleti.

A rendszerváltás előtt döntően maguk a hatalmi intézmények és az ezeket megszemélyesítők szabták meg, mi kerülhet nyilvánosságra önnön működésükről. A rendszerváltással ennek lényegében megszűnt a politikai alapja. Egyes médiaműhelyek azonban megrekedtek a ma már nem is annyira újkeletű vívmánynak a fenntartásánál, s nap mint nap szakmai tettként élik meg, hogy szabadon számolhatnak be a politikusok viselt dolgairól, fésületlenül közvetíthetik mondataikat. Ez a korábban érthető magatartás - mindenekelőtt a televíziózásban - mára az érdemi tájékoztatás-tájékozódás akadályává vált, minthogy megfosztja a közönséget a háttérben meghúzódó összefüggések bemutatásától. Márpedig ez hosszabb távon a társadalomban való tájékozódási képesség elvesztéséhez vezet, sőt elősegíti a különféle manipuláló szándékok érvényesülését.

Kóczián Péternek az Élet és Irodalom egyik 2001-es számában megjelent, Az értelmező újságírás című cikke szerint az angolszász újságírásban legalább fél évszázada az interpretatív újságírás módszerével próbálják kezelni ezt a helyzetet. Eszerint az újságíró úgy foglalja össze a történteket, hogy mindjárt el is helyezi a friss eseményt a tágabb összefüggésben. Ehhez saját felkészültsége, szakmai tudása szolgáltatja az alapot, illetve szükség esetén kiegészítő információkat gyűjt be az érintettektől, az ellenérdekeltektől, ütközteti, megszűri a véleményeket, s a folyamatokat értelmezve adja tovább a közönségnek.

A módszert a Bánó András által jegyzett Esti Egyenleg szerkesztői még kiválóan gyakorolták. Az egyik általam 1993-ban rögzített adás - amit azóta a televíziós híradók készítésének oktatásában használok fel évről évre - minden kétséget kizáróan igazolja az állításomat. Ebben a műsorban egy-egy tárgykört különféle nézőpontokon, a tárgykörre irányuló különféle témákon keresztül, olykor ellenpontozással, máskor a lehetséges okokat, következményeket is felvillantva, sőt határozottan kommentálva mutattak be a tényszerű - és nem az objektív! - újságírás szakmai szabályai szerint dolgozó műsorkészítők. Az Esti Egyenleg megszűnése óta azonban kizárólag úgynevezett lineáris szerkesztésű, a különféle eseményekről készült tudósításokat, híreket formális szempontok szerint egymás után illesztett televíziós hírműsorokat, beszélgető show-kat láthat a magyar adókon a közönség. Ahhoz, hogy az eseményeket értelmező híradásokat nézhessen, a BBC World-re kell kapcsolnia.

Ám sajnálatos módon a BBC viszonylag ritkán jár körbe magyarországi témákat. Ez a magyar közszolgálati televízió dolga lenne, csakhogy nem ezt teszi. Szakmailag azért nem, mert az objektív újságírás malasztjával megszentelt, a véleményeket csak közvetítő, azokat nem értelmező televíziós gyakorlat kisebb szellemi ráfordítást igényel, mint a felelősséggel is járó interpretálás. A szakmai engedményeket tevő televíziós műsorkészítők aztán támogatókra lelnek a médiabizniszben érdekelt üzletemberekben, akik nagyobb haszonra tesznek szert, ha igénytelenebb műsorokat finanszíroznak. Pontosan annyival többre, amennyit megspórolnak a tudósítókon, a helyszínekre küldött stábok felszerelésén és mozgatásán, a filmriportok munkaigényes montírozásán, keverésén. Miközben a Magyarországon jórészt közpénzekből készülő dokumentumfilmek rendszeres, fix időpontban bemutatását sem hajlandó vállalni a Magyar Televízió, elsősorban a fent említettek miatt nem lát, vagy csak alig lát a magyar néző olyan igényes riportokat, amelyek a fénykorában jellemezték a TV Híradót, A Hét, az Esti Egyenleg műsorait, hogy ne is említsük az egykori Panorámának a világ válságos helyszínein forgatott, külföldön is értékesített riportjait.