Értelmesen hozzászólók hiányában egyre gyakrabban marad egyedül az ordenáré betelefonálókkal a Pont FM 88.1-en, a Keljfel Jancsi műsorvezetője, Fiala János. Hiába minden biztatás, hiába az egyébként nyomós érv: ha a józan emberek kivonulnak egy térből, azt zsigeri indulatoktól begerjedt, nemtelen mocskolódók foglalják el.

Mondatfoszlányaikat hallgatni is borzalmas! Még inkább a tudat, hogy a nénik és bácsik köztünk élnek. Talán nem is kevesen. Ők, akik máskor mosolygó apák, anyák, nagyapák és nagymamák. Elmennek mellettünk az utcán, kiszolgálnak bennünket az üzletekben, a gyógyszertárakban, ott sürögnek az orvosi rendelőkben, a kórházakban, intézik beadványainkat a hivatalokban, mellettünk ülnek a mozikban, a színházakban, foglalkoznak a gyerekeinkkel iskolákban, vagy sportkörökben… És mi nem is sejtjük, hogy a lelkükben ott dühöng a gonosz.

Persze, igaza van Fialának! Az alpári hangot okos szóval lehetne kiszorítani - legalább az éterből.

De a dolog láthatóan nem megy. És nem csak azért, mert a reggeli tennivalók, meg a csúcsforgalomban való tülekedés miatt az ember nagyrészt képtelen arra az összeszedettségre, amit a műsorvezető a betelefonálóktól jogosan vár el. De azért sem, mert én magam például úgy érzem, hogy ha megszólalnék a főleg közéleti és pártpolitikai ügyekben, valamiképpen legitimálnám azt a kisszerű színjátékot, amit a magyar nagypolitika színpadán játszik néhány tucatnyi politikus. (Nem véletlen, hogy a politikai kommunikációval foglalkozó utolsó cikkem néhány nappal az őszödi beszéd nyilvánosságra kerülése előtt jelent meg, azóta viszont egy sem. A cikk egyébként a kormányzó erők párbeszédképtelenségével, a marketingtechnikákkal manipulálás lehetséges zsákutcás következményeivel foglalkozott.)

Gyanítom, sokan vannak, akik hozzám hasonlóan még közvetve sem akarnak részesei lenni a figyelemelterelési akcióknak. Azoknak a hatalmi játszmáknak, amelyek egyetlen értelme, hogy elfedjék azt a sokakat foglalkoztató kérdést: mi történik az irdatlan összegekkel, amelyeket kisajtolnak belőlünk, hogy aztán meglehetősen átláthatatlan csatornákon keresztül újraosszák őket, miközben életünknek a közszférához, az állam által működtetett intézményeihez kapcsolódó részében az immár két évtizede folytatódó leépüléssel, nehézségeink megsokszorozódásával találjuk magunkat szemben.

Több évtizedes - ha nem évszázados - tapasztalat ebben az országban, hogy az átlagember nem képes közvetlenül hatni a hatalom birtokosaira. Sem észérvekkel, sem erkölcsi prédikációkkal. Sajnos, ebben a rendszerváltás sem hozott igazi fordulatot. A kisember tehát a más korokban is használt módszerhez, a passzív rezisztenciához folyamodik. Ennek egyik eleme, hogy nem igazoljuk a politikusokat azzal, hogy véleményt mondunk a sokszor a gazemberség határát súroló, az általuk hozott törvényeket is lábbal tipró cselekedeteikről. Nem igazoljuk őket azzal, hogy állításaikra visszakérdezünk. Megtettük ezt már elégszer, s a válasz legtöbbször hazugságba torkollott, a hangnem gyakran lekezelő és fölényes volt, a tett pedig sokszor jogsértést jelentett.

A magam számára is lehangoló a mondat, s mindjárt szeretnék is vitatkozni saját állításommal, mégis azt íratja le velem egy hang: mára nem maradt más választásunk csupán az, hogy a passzivitásunkkal bénítsuk meg őket országrontó ámokfutásukban. No, rendben! Azért tegyünk a végére egy kérdőjelet!