Tényleg azt gondoljátok Barátaim, hogy tüntetésekkel, meg ellentüntetésekkel fel lehet lépni érdemben a demokráciát fenyegető veszélyek ellen? Tényleg azt gondoljátok, hogy egy vagy két felvonulással meg lehet állítani az erőszak terjedését? Nem veszitek észre, hogy az egész nem több ráolvasásnál?

S ha még csak ártatlan ráolvasás lenne! Nem veszitek észre, hogy ha hangját hallatja az egyik oldal, a másik mindig igyekszik ráerősíteni? Hang követ hangot, hangerő, hangerőt, mígnem az egész előhívja a nyers erőt, s az erő az erőszakot…

Melyik az a pillanat, amikor fel kell tenni a kérdést: vajon nem az erőszakra adott válasz-e az oka az újabb erőszaknak?

Kérdések, kérdések, kérdések. Kételyek, kételyek, kételyek…

Vajon amikor úgy írok, mint fentebb, a dolgok lényegéről szólok-e magam is? Tényleg az utcai erőszak-e a bennünket fenyegető legveszedelmesebb veszély? Nem képzelhető el egy olyan szcenárió, amelyben ez az egész csak egy figyelemelterelő játszma része?

Néha az a benyomásom, hogy jelenünket, jövőnket, legnemesebb értékeinket a kiskosztümös és öltönyös vadorzók legalább annyira veszélyeztetik, mint a csőcselék.

Néha demagóg módon arra gondolok: a hölgyek és az urak már akkor is munkálkodtak, amikor az utcai erőszaknak még híre-hamva sem volt! Már akkor is azt mondogatták, hogy mindent értünk tettek és tesznek. No és a demokráciáért! Közben, mire feleszméltünk, újraosztották eredendően közös jussunkat, a szétvert állam tulajdonát. Merthogy az állam, mondták, rossz gazda. Hogy ők jártak el az állam nevében, ergo ők voltak azok a rossz gazdák? Hogy a vagyon egy része, vagy a közvetítői jutalék hozzájuk került? Hogy, amikor úgymond privatizáltak, igen gyakran más államok cégei lettek az új tulajdonosok?

A kérdések a levegőben maradnak. De ha akarom, a randalírozásnak ez is egy formája. Még akkor is, ha az így végrehajtott rablást bizonyos körökben szalonképesnek, mi több dicső tettnek tekintik.

Persze, ez már aztán igazán demagógia!

Rendben, demagóg vagyok. De ettől még nem változik az alapképlet: anyagilag kisemmizetté, reménytelenségbe taszítottá vált itt két évtized alatt egy jelentékeny tömeg. Ami ennél is fontosabb, milliók - köztük nem csak nincstelenek, hanem tehetősek is - megalázottá lettek azzal, hogy újabb és újabb állításokról derült ki: szemenszedett hazugságok voltak. Növelte és növeli az ellenérzést, hogy akik két évtizede rezzenéstelen arccal állítottak és állítanak egymással szöges ellentétben lévő dolgokat, személyükben szinte ugyanazok.

Tehát tüntetésre ellentüntetés? Ennél sokkal, de sokkal több kellene!

- Visszaállítani a szavak értékét!

- Befejezni a közös sorsról való papolást!

- Hozzákezdeni egy olyan programhoz, amelyről végre hihető lesz, hogy sorsközösséget teremt!

Állítom, ha csak esély mutatkozna e három dologra, egyszeriben kézben lenne a randalírozás ellenszere; okafogyottság miatt elveszítené hallgatólagos tömegtámogatását minden felforgató szándékkal szervezett tüntetés.

Az ám, de ki lenne képes az orvoslásra? A jelentkezők között egyet sem látok, aki már ne játszotta volna el a hitelét.