Évente kétszer-háromszor találkozunk. Az összejövetel nem hivatalos jellegű. Jegyzőkönyv nem készül. Emlékezetből idézem a különböző világcégek vezető magyar munkatársainak mondatait. A végén leírom saját hozzászólásomat is.

1.) A pénzügyi befektetőket csupán a félelem és a kapzsiság mozgatja. Amikor összehozták ezt a világválságot, akkor a kapzsiság vezérelte őket. Most viszont rettegnek, s elsősorban egymástól rettegnek. Ha van is pénzük, ülnek rajta, mert félnek attól, hogy mások kezében semmivé lesz. A bankok egymás iránti bizalma akkor áll helyre, ha már lesz bennük állami tulajdon is, mert a bankárok csak az államnak hiszik el, hogy helytáll az esetleges veszteségekért. Addig, amíg ez nem következik be, nem lehet számítani arra, hogy visszaáll a szokásos hitelezési gyakorlat.

2.) Ennek következtében a gazdasági recesszió elkerülhetetlen. Ennek ma még csak az elején vagyunk. Az első jelek az autóiparból jöttek, de a válság lassan átterjed minden iparágra. Néhány iparág, köztük a gyógyszeripar, gyakorlatilag teljesen leépül Európában. Kérdés, hogy a munkanélküliség ugrásszerű növekedése, a magukra hagyott emberek indulatai mekkora társadalmi feszültséget keltenek, s ezek a feszültségek milyen formában robbannak ki?

3.) Magyarország súlyos helyzetét az okozta, s okozza, hogy az állami, a vállalati és a lakossági devizahitelek összege meghaladja az éves GDP értékét. A hitelek visszafizetéséhez valutára lett volna szükség, de a pénzpiaci válság közepette nem lehetett újabb kölcsönöket felvenni az adósságok törlesztésére. A befektetők bizalmatlansága miatt a magyar állampapírok senkinek nem kellettek. Az összeomlást az IMF-Európai Unió 20 milliárdos hitelkerete nélkül nem lehetett volna elkerülni. Viszont ennek révén a Magyar Nemzeti Bank megkezdhette az irányadó kamatszint csökkentését, s ezzel a forint stabilizálását. Persze jövőre vissza fog esni a gazdasági teljesítmény, a hitelezési tevékenység le fog lassulni, de az így kialakuló defláció lehetővé teszi, hogy teljesüljön az euro bevezetéséhez szükséges 3 százalék alatti inflációs ráta. A jó hír tehát az, hogy 2012-re beléphetünk az euro-övezetbe. A rossz hír, hogy ma még meg sem jósolható ennek társadalmi ára.

Mindezek után vettem egy lélegzetet, s megpróbáltam a válságot más dimenzióból megközelíteni. Nem mintha teljesen eredeti lett volna ez a gondolatmenet, mégis kiváltotta néhány jelenlévő fejcsóválását. Mások azonban csatlakoztak hozzám.

- Azt hiszem, amit átélünk, az a nyugati civilizáció válságfolyamatának talán egyik utolsó mozzanata. Ez a civilizáció, amely a XV-XVI. századdal, a gyarmatosítások korával vett lendületet a kapitalizmusba, a máshonnan elrabolt javak felhalmozására, a fekete, nemkülönben a fehér nagy-britanniai, vagy a németországi, meg a szovjetunióbeli rabszolgák munkájára, és az egyenlőtlen helyzetbe hozott, elvben szabad munkavállalók kizsákmányolására épült.

- Ennek a négy-öt évszázados, iszonyúan embertelen eljárásnak a végén, az utolsó harminc-negyven évben, a világnak egy kicsinyke nyugati szeletében létrejött az úgynevezett jóléti társadalom, amelyben a lakosság túlnyomó többsége messze a teljesítménye fölötti jólétben élt. A jólétének forrása az volt, hogy a több évszázadon keresztül felhalmozott javak révén, a világkormányzási-manipulálási tapasztalatok birtokában az 1950-es, 1960-as évektől már igen kifinomult módszerekkel érte el, hogy a feltörekvő régiók teljesítményét rendkívül előnyösen transzformálja át saját érdekében.

- Az 1970-es évektől lassan bedugulni látszottak ezek a többletforrások, ám ebből a válságból mégiscsak sikerült átmenetileg kilábalni a kelet-európai piacok és az olcsó munkaerő fölötti ellenőrzés 1990-es évektől való megszerzésével, az itteni társadalmak egy jelentős hányadának mélyszegénységbe taszításával.

- Igen ám, de mostanra lényegében végbement a kiegyenlítődés: a piac telítetté vált, a kelet-európaiak hovatovább a nyugatiakhoz hasonló béreket követelnek, ugyanolyan körülmények között akarnak élni, mint a nyugatiak. A kérdés tehát az, hol van az a hely a glóbuszon, amelynek javait Nyugatra lehetne szivattyúzni annak érdekében, hogy fenntartható legyen a megszokott életnívó? Hát, persze, a Távol-Keleten. Ázsiában. Csakhogy Kína már magára talált. India, Irán a magára találás időszakában van. Oroszország kétesélyes…

Talán itt az ideje, hogy elkezdjünk gondolkodni azon, mi lesz velünk a paradigmaváltás során és után!