Jórészt évszázados történelmi okokra, a nagyhatalmak közötti paktumokra vezethető vissza, hogy a II. világháború utáni nyugati fellendülésből kimaradtunk, s hogy a rendszerváltás - a hetvenes évekbeli átmeneti izmosodás után - gyengülő állapotban találta a magyarországi népesség nagy részét. Ráadásul azóta is folytonosan szorongunk, mert az emberek, a családok jelentékeny hányadát tette kiszolgáltatottá, sodorta a társadalom perifériájára az 1990-es évek elején a munkahelyek tömeges megszűnése, a korábban korlátozottan felhalmozott vagyontömeg kevesek kezére játszása, illetve az erőforrások egy részének kivonása az Európa szerepét általában is leértékelő globalizáció következtében.

Summa summarum, az utóbbi két évtizedes folyamatban a magyarországi átlagember szemszögéből hullámvölgyek váltakoztak még mélyebb hullámvölgyekkel.

Ebben a hullámverésben a kisember átmeneti fellélegzésként élhette meg a Medgyessy-kormány időszakának osztogató politikáját, amellyel aztán a Gyurcsány-kabinet sem tudott szakítani. Azonban a józanul gondolkodók már akkor is tudták, hogy az osztogatásnak nem volt fedezete. A közírók, közgazdászok sokasága szinte az első pillanattól figyelmeztetett arra, hogy nem szabad engedni a vágyaknak, véget kell vetni a szavazók kegyének elnyerése miatti kormányzati túlelosztásnak, a hitelekből fedezett pénzköltésnek.

Mindhiába.

Ma már csak ezt lehet rögzíteni: ha az osztogatással az elmúlt négy-öt évben lépésről lépésre hagy fel a kormány, akkor fokozatosan lehetett volna alkalmazkodni a változó helyzethez.

Ám nekünk mindig Mohács kell!

A világgazdasági válság okozta pénzszűke, a termelés visszaesése, az államcsőd rémének felsejlése kellett ahhoz, hogy a kormányzó politikai erők feladják az illúziókeltő politikát, s hogy felülemelkedjenek az ellenzék - egyébként természetes, az ellenzéki helyzetből következő - kíméletlen támadásai miatti frusztrációjukon, és változtassanak a módszereiken.

Csakhogy ma már nincs idő a fokozatossághoz, egyszerre zúdulnak ránk a bérbefagyasztások, a támogatás-elvonások, az adóemelések. Bajnai György Gordon válságkezelésre vállalkozott kormánya a februári intézkedésekkel együtt az idén 400, jövőre 900 milliárd forintos kiadáscsökkentésre készül.

Ha régen is tudtuk, hogy erején felül költ az ország, erejükön felül költekeznek a családok, akkor ma végképp nehéz lenne azt mondani, hogy nincs szükség a lefaragásokra. Ezzel együtt talán kellene valamit mondani arról is, hogy mi történik majd, ha kinyögjük a mostani megszorításokat? Ezek ugyanis nyilvánvalóan minden eddiginél nagyobb tömegeket juttatnak a létezés peremére. Jövőképet is fel kellene rajzolni ahhoz, hogy az anyagi terhekbe nem roppanjon bele lelkileg is az ország népe!