Megjelent a cikk szerkesztett változata a Népszabadság mai számában, - el is indult ellene a tiltakozáshullám -. igértemnek megfelelően előszedtem tehát a talonból a néhány nappal ezelőtti bejegyzés eredetijét. Íme:

Ilyen-olyan hisztérikus felbuzdulások, megtévesztett tüntetők budapesti menetei előzték meg az elmúlt napokban a Sláger és a Danubius rádió elnémulását. A most hőssé magasztosult műsorvezetők tévesztették meg őket.

Megértem persze, miért nem beszéltek arról, hogy legalábbis vitatható játszmák zajlottak le akkor is, amikor az őket foglalkoztató csatornák eredetileg jutottak frekvenciához. Megértem, hogy ők nem irányíthatták az ifjak és az éltesebbek indulatait arra a pártokrata rendszerre, amelynek ők maguk bár befolyásban szerény működtetői voltak, ám amely őket celebségükben megtartotta, sőt celebebbé tette. Amit nem értek meg, az csupán az, hogy a tüntetők tömegéből miért nem hallatszott ki legalább halkan a lényeg elleni tiltakozás; miért nem azt suttogták a főváros reggeli közlekedését megbénító fanok, hogy „Le a pártokráciával!”

Mindenkinek szíve joga, hogy miért áll ki, vonul fel, ír borzalmas sms-eket, s ejt könnyet. De azért illene súlyozni! Mert sem első-, sem másod-, sem harmadsorban nem a Boros–Bochkor páros veszett el ebben a csatában, hanem a demokrácia reménye. Ugyanis a hatalom jelenlegi és leendő birtokosai azt vágták egy ország arcába a döntéssel, s mindazzal, ami körötte történt, hogy mindenki tehet egy szívességet: a mai Magyarországon a két meghatározó párt négy parancsvezérelt katonája elég ahhoz, hogy zárójelbe tétessék mindaz, amit eddig a demokráciáról, a törvényességről, a politikai hatalom és a gazdasági szféra szétválasztásáról szerettünk volna gondolni.

Ám szipogjunk a Boros–Bochkor kettősért! Sírjunk értük, hiszen sokat tettek azért, hogy az alpáriság, az ízléstelenség, az obszcenitás berágja magát az új és a régebbi nemzedékek szívébe. Zokogjunk értük, mert öncélú röhögtetőként napról napra magukat nem kímélve fáradoztak azon, hogy a gondolkodás írmagja is kivesszen az amúgy kétségbeejtő kiszolgáltatottságban vergődő posztmodern bérrabszolgák – közkeletű nevükön: a bérből és fizetésből élők – agyából!

De miközben pityergünk, szepegünk, szipogunk, könnyezünk, sírdogálunk, egereket itatunk, vagy bőgünk, ne feledjünk három újabb napot megjelölni a kalendáriumban azok után, amelyek a média ismételt pártirányítás alá való helyezésének folyamatát jelzik! Köztük van az a nap, amikor az úgynevezett médiaháború első eseményeként a Magyar Televízióban két politikai oldalhoz kötődő híradó-szerkesztőséget hoztak létre. Az, amikor a bíróság által is jogszerűtlennek kimondott eljárásban ejtették ki a TV3-at a kereskedelmi versenyből, s helyette a TV2-t hirdették ki nyertesnek. Az sem volt semmi, amikor a Slágernek átjátszották az országos hatókörű Petőfi Rádió hullámsávját, vagy amikor tavaly év végén, parlamenti konszenzussal, a médiatörvény módosításával akarták automatikusan meghosszabbítani a Sláger és a Danubius lejárt engedélyét, amit csak az államfő vétója, illetve az Alkotmánybíróság megsemmisítő határozata akadályozott meg. És akkor még nem beszéltünk azokról a dátumokról, amelyek a közszolgálati Magyar Televízió tudatos lépésekre valló elsorvasztásának folyamatát jelzik, vagy amelyek arról lettek nevezetesek, hogy az ORTT pártdelegáltjai jobb- és baloldali pártközeli tévéknek, pártközeli rádióknak osztottak pénzeket…

Talán ennyi is elég annak érzékeltetésére, hogy a rendszerváltás utáni magyar médiatörténelmet a jogszerűség és a jogtalanság határmezsgyéjén alakították eddig is. Most azonban fordulópont következett be: a határmezsgyét immár elhagyva, a jogtalanság térfelére tudatosan gázoltak át a hatalmon lévők és a hatalomra készülők. A legalábbis vitatható döntések napjai után immár vitathatatlanul gyalázatosak jöttek el:

– 2009. október 28., amikor az MSZP és a FIDESZ-KDNP két-két delegáltja (Gyuricza Péter, Ladvánszky György, illetve Szalai Annamária és Tirts Tamás) végrehajtotta a pártok közös parancsát: minden jogi aggályt félresöpörve hozták meg azt a döntést, amit a pártközpontokból diktáltak nekik.

– 2009. november 4., amikor Szalai Annamária (Fidesz) ellátta kézjegyével a szerződéseket.

– 2009. november 19., amikor minden tiltakozás és nyilvánvaló jogsértés ellenére megszólalhatott a két új adó.

Bizony Barátaim! Itten most nem a Slágerért, meg a Danubiusért kellene kongatni a harangot, hanem az elveszni látszó demokráciáért. Nem Boros-Bochkorért, hanem a jövőnkért kellene verni a riadót, s üvölteni, hogy „Le a pártokráciával!” Ha nem ezt tesszük, ha nem ezt teszitek, akkor nem csak a Sláger és a Danubius fog elnémulni, de előbb-utóbb mindannyian hallgatásra leszünk ítélve. És akarjuk, nem akarjuk, fülünkbe pártokraták fognak dúdolni furcsa slágereket itt, a Danubius mentén.