Pisszenés sem hallatszik, kitűzők sem készülnek, arról meg végképp nem hírlik, hogy a Magyar Televízió mellett olyan demonstrációkat szerveznének bárkik, mint amilyeneket néhány hete a Sláger Rádió, pontosabban a Boros–Bochkor műsorvezető páros miatt rendeztek, s amire most készülnek a rajongók: tízezernyi ifjú fogadkozik országszerte, hogy sem az MSZP-re, sem a Fideszre nem szavaz, hanem bosszúból a Jobbikra fogja adni a voksát.

De miért nem az MTV e fogadkozások oka? Miért hallgat az ország, amikor a Magyar Televízió látszik ellehetetlenülni a csaknem 10 milliárd forint elvonás miatt?

A kérdés szándékosan naiv. A tömegtársadalmak bonyolult folyamatai húzódnak meg az értékrend, a minőséghez való viszonyunk megváltozása mögött. Persze azért ennél konkrétabban is felvethető a felelősség kérdése. A Magyar Televízió iránti szolidaritás hiányának egyik oka a társadalom lelki-tudati immunrendszerének meggyengülése, amely sok egyéb mellett az oktatás lezüllesztésén, a közszolgálati média ethoszának kiüresítésén keresztül ment végbe. Ez utóbbinak volt eszköze a Magyar Televízió ledarálódása-ledarálása, kétséges érdemeként azoknak, akik az elmúlt két évtizedben a törvényhozásban, a politikában, a különböző köztestületekben lobbisták nyomására, vagy saját szűklátókörűségük miatt engedtek akadálytalan utat a csupán profitvezérelt médiavállalkozóknak, s rajtuk keresztül a kereskedelmi médiumokból áradó, mára uralkodó helyzetbe jutott bulvártartalmaknak. Mellettük nem menthetők fel azok a befolyásos értelmiségiek, más közéleti, gazdasági szereplők sem, akik csupán asszisztáltak mindehhez, passzív szemlélőként viselkedtek, amikor érzékelték a tömegbutulás folyamatát.

Mindent egybe vetve alighanem azt kell mondanom: bár eltérő a hozzájárulás mértéke, bizony, együtt hoztuk össze ezt a mostani helyzetet.

Azért a közmédiumok, mindenekelőtt az MTV sáncai mögé is vetnünk kell egy pillantást! Oda, ahol ma sztrájkbizottság megalakítását lebegtetik. Az önvizsgálatot – Szinetár Miklós egyik nyilatkozata szerint a felelősségre vonást – a meghatározó posztokon megfordult vezetők, a mértékadó műsorvezetők sem háríthatják el maguktól. Azok, akik belül asszisztáltak és asszisztálnak a Magyar Televízió leépítéséhez, nem beszélve azokról a belső műsorkészítőkból vagy vezetőkből külső beszállítóvá lett pénzemberekről, médiavállalkozókról, egykor a minőség mércéjének tekintett, mára celebbé süllyedt szereplőkről, akik anyagi és/vagy politikai okokból vagy csak egyszerűen lustaságból lettek érdekeltek a színvonal csökkentésében, a közszolgálati elvek feladásában.

A sztrájkbizottság szervezőinek tehát újra kell gombolniuk, és gomboltatniuk a kabátot! Mindenekelőtt véget kell vetniük az önsajnálaton alapuló kesergésnek! És még csak nem is arról kell beszélniük, hogy mi a közszolgálatiság lényege, mi a társadalmi kára annak, ha szinte csak az ostobaság, csak az obszcenitás, csak a bulvártartalom ömlik a közönségre. Ezt már sokan, sokszor kifejtették, kifejtettük. Nekik most azt kell hitelesen bemutatniuk, hogy az MTV jobbik része, az itt dolgozók igényes csoportjai szakítani akarnak az Aczél Endre december 2-ai cikkében „eksön” kifejezéssel illetett jelenséggel: eltökéltek arra, hogy a szörnyűségek parttalan áradatának képernyőre segítése helyett elemző riportokat, műsorokat fognak készíteni, a vérrel és a gyásszal való szórakoztatást társadalmi-gazdasági összefüggések érzékeltetésével fogják felváltani. Hitet kell tenniük amellett, hogy a jövőben ez lesz a munkatársak kiválasztásában, képzésében a fő szempont, nem pedig a kereskedelmi televíziók utánzása.

A kilátásba helyezett sztrájk – ha ugyan lesz ilyen megmozdulás, s nem fut zátonyra kisszerűségek miatt –, eleve kudarcra lesz ítélve, amennyiben csak a tévés munkahelyek megőrzését, a bérek kifizetését, a jobb technikai feltételek megteremtését tűzik zászlóra a szervezők. Mert mindez az ott dolgozók belső ügye. Társadalmi támogatásra csak akkor számíthatnak a Magyar Televízió munkatársai, ha sikerül bemutatniuk, és milliókat meggyőzniük arról, hogy az emberek többségével együtt gondolkodó, őket a napi ügyekben hiteles tájékoztatással eligazító, az új kor nehéz helyzeteiben erkölcsi támaszt nyújtó, a művelődésre esélyt teremtő, a közönséget szolgáló televíziót akarnak a mai helyett, amely gyakran mutatja magát öncélúnak, a hatalmi körökkel kokettálónak, néha pénzszivattyúnak.

Természetesen az eltékozolt esztendők nagyon hiányoznak. A magatartásváltás szándékának bemutatása is évekbe kerül majd, hiszen ma már a közönség több generációjának tömegei azt sem értik, miért van nekik szükségük minderre. Kérdés az is, hogy a pénztelenség éveiben lesz-e lehetőség azoknak a műsoroknak az elkészítésére, amelyek az említett értékeket hordozzák. S akkor még nem beszéltünk arról a hosszú időszakról, amíg a közvéleményben mindez kedvező hatást válthat ki.

De akármilyen hosszú is a folyamat, most, hogy nincs hova hátrálni tovább, végre el kellene kezdeni!