Ritkán látok sportközvetítést. Mindig azt vallottam: az ember inkább csinálja, mint nézze a testgyakorlást.

Az olimpia azonban más. Ilyenkor én is gyakran felejtkezem a képernyő előtt. Egyrészt azért, hogy szurkoljak a valóban rendkívüli teljesítményt nyújtó versenyzőknek, másrészt azért, hogy tájékozódjam.

A négyévenkénti nyári és téli viadalok alkalmat kínálnak arra, hogy a magamfajta is felmérje, hol tart a világ sportja, milyen új versenyszámokat fejlesztettek ki, milyen új szabályokat léptettek életbe az üzletág moguljai, hogy minél több embert ültethessenek a képernyők elé.

Azt gondolom, hogy a kanadai Vancouverben megrendezett XXI. Téli Olimpiai Játékok eseményeit közvetítő Magyar Televízióban az utóbbi szemponttal számoltak a legkevésbé.

Pedig ez a két hét a nézőszám növelése szempontjából kivételes lehetőség lett volna. Erre a két hétre a hozzám hasonló szurkolók tíz-, hanem százezrei önként kínálkoztak közönségnek. A közvetítések szerkesztői és kommentátorai most igazán könnyen megnyerhettek volna maguknak nem csak erre a két hétre, hanem talán az olimpia utáni adások egy részéhez is, ha egy kicsit átgondolták volna, mit is várok tőlük én, az alkalmi néző.

Nos, ez már alighanem a veszett fejsze nyele, de hadd írjam le: például azt vártam volna tőlük, hogy beavatnak az alapvető szabályokba. Szerettem volna, ha lehetséges stratégiákra és taktikákra hívják fel a figyelmemet mindazzal összefüggésben, amit látok. Jó lett volna, ha érem- és ponttáblázatokban mutatják be, hol tart a nemzetek közötti verseny. Igaz, hogy csak este, s csupán éjfélig, esetleg éjszaka egy óráig néztem a közvetítéseket, ám ezzel együtt tetemes időt töltöttem a képernyő előtt, mégsem sikerült egyszer sem összesítést elcsípnem a Magyar Televízióban. A jégkorongmérkőzéseken gyakran hiányoltam, hogy nem magyarázza el a sportkommentátor az éppen látott mérkőzés tétjét. Sokáig azt gondoltam, akkor beszéltek erről, amikor valamiért kimentem, vagy egy másik csatornára kapcsoltam. Aztán bekövetkezett a hihetetlen: az egyik meccs harmadik harmadában a fülem hallatára kérdezte meg a riporter a szakértőt, hogy mi történik a továbbiakban, ha az X csapat nyer, a Z pedig veszít.

Mindezek helyett az MTV munkatársai a kereskedelmi adók sportosainak bosszantó példáját követték: adattömeggel bombázták az agyamat. Történhetett bármi a pályán, a kommentátorok addig nem nyugodtak, amíg az előttük lévő képernyőről fel nem olvastak mindent a megannyi sportoló korábbi teljesítményével kapcsolatban. Előfordult, hogy a riporter csak a perccel későbbi visszajátszást látván csodálkozott rá annak a síelőnek a bukására, akivel kapcsolatban már jó ideje intimpistáskodott. A nézőbosszantás tanítani való fogása volt az is, hogy a budapesti stúdió munkatársai rendre elhallgatták, milyen közvetítés következik a reklám után…

A vége persze az lett, hogy meguntam a játszadozást. Amikor végképp elegem lett az üres szóáradatból, előbb csak levettem a hangot. Később átkapcsoltam a Eurosportra, meg más külföldi adókra, köztük a híradókra, hogy legalább hozzávetőleges áttekintésem legyen arról, kik is győztek, s milyen számokban egy adott napon a téli olimpián.

Az MTV közvetítései szép lassan így váltak érdektelenné a számomra, s ezzel párhuzamosan így lett előttem az olimpia vesztese a közszolgálati csatorna.