Még mindig a Radnóti-napló.

Bejegyzés 1941. február 7-én: >>1936-ban jelent meg Gide Retour de l' URSS-sze, az európai (és az itthoni) baloldal felháborodásától kísérve*. 37-ben, vagy 38-ban Cserépfalvi megjelentette magyarul, a könyvet „mint szovjetpropagandát” elkobozták. Déry Tibor, a fordítója ült 2-3 hónapot érte. Most Cs. újra ki akarta hozni a „fellendült érdeklődésre való tekintettel” és érdeklődött az ügyészségen. Nem vennék jónéven, – válaszolták, nem időszerű, – szovjetbírálat ez.<<

Lám, milyen hatással volt akár egy könyv megítélésére, hogy előbb a Szovjetuniót, mint ördögtől valót jelenítette meg a Horthy-rendszer. Később viszont, miután 1939 augusztusában megköttetett a Csehszlovákia és a Lengyelország feldarabolását lehetővé tevő Molotov–Ribbentrop paktum, a kérészéletű német–szovjet megnemtámadási egyezménynek rendelődött alá a szovjetről formált magyarországi felfogás is.

Korábban, 1924-ben, a gazdasági körök nyomására, történt egy hamvába holt kísérletet a Szovjetunóval való kereskedelmi együttműködésre, de csupán 1934-ben – amikor már az utolsó nagyhatalom az USA is elismerte a Szovjetuniót – létesült diplomáciai kapcsolat a két ország között. A politika furcsa fintora, hogy a szovjetellenességgel gyakran operáló Horthy-rezsim, az átmeneti hitleri érdekeknek megfelelően, hirtelen kénytelen rossz szemmel nézni a szovjetbírálatot.

Németország (és Olaszország) azzal fizetett Magyarországnak ezért a fordulatért, s természetesen még inkább az ennél súlyosabb árral járó szövetségesi hűségért, hogy tevékeny közreműködésükkel juttatták vissza 1938-39-ben a Felvidék egy-egy részét, 1940-ben pedig Észak-Erdélyt. Persze ezekre a területekre elsősorban a németeknek lett volna szükségük a Lengyelország elleni fel-, de legalábbis átvonulási terveik miatt. Más kérdés, hogy végül sem Horthy, sem a Teleki-kormány nem ment bele abba, hogy Magyarország északkeleti térségein a lengyel hadsereg hátába kerülhessenek a német csapatok. Ellenkezőleg: szabad folyosót nyitottak itt a menekülő lengyelek számára.

Ezzel ellentétben Jugoszlávia megtámadását 1941 áprilisában már nem voltak képesek visszautasítani, amiért aztán gróf Teleki Pál, mert önmagához méltatlannak tartotta a mindössze néhány hónappal azelőtt kötött magyar–jugoszláv örök barátsági szerződés galád felrúgását, öngyilkosságot követett el. Radnóti azt jegyzi be erről a Naplóba 1941. április 3-án:

>>Reggel. Teleki Pál meghalt. Most! Hogyan? Jaj Magyarhon.

12 óra. Déli lapok: „tragikus hirtelenséggel elhunyt.”?

2 óra. A délutáni lapokban sincs több, mint a déliekben. (…) ½1 után öt perccel röpülőgépek szálltak el zárt kötelékben a város fölött, néhány egész alacsonyra ereszkedett, dörgött a város.

4 óra. A város suttog. Azaz fenét! Egyesek suttognak. Mások ibolyát vesznek, sort állnak az üzletek előtt. Semmi hír. Iszom egy feketét az Ilkovitsban, állva, – semmi értelme. Bemegyek Franklékhoz. Ácsorgok az utcán a ház előtt. Hol van Fif? T. öngyilkos lett? A „történelmi vadkan” csörtetett itt?

½6 Ivánba ütközöm. Öngyilkos lett; – mondja, már kiadták a hírt. Ilyen gesztus rég nem volt a magyar történelemben.<<

De nem ez a vége. A bejegyzés klasszikushoz méltó megfigyelés rögzítésével zárul:

>>Rohan, rohanok mellette, döbbenten. A Szt. István körút sarkán kezet nyújt. Rohannom kell sajnos, vár egy leányzó, – mondja és átmutat a túlsó oldalra. Ez megnyugtat kicsit. Sokan vesznek virágot is a settengő utcai árusoktól. Veszek egy Magyarországot. Benne a hír. Az ország ½6-kor tudja meg, hogy miniszterelnöke öngyilkos lett. A kormány lemondott.<<

Igen, a baj, a rettenet már a küszöbünkön kígyózik, de mi még úgy teszünk, mintha tőle függetlenül folytathatnánk az életünket tovább.

*Jegyzet: A francia André Gide: Visszatérés a Szovjetunióból című könyvéről, – Illyés Gyula hasonló, 1934-es útirajzaival ellentétben – az ottani állapotokat csalódással megörökítő műről van szó – D.L.