Ma felvillanyozó meglátásokkal kaptak megerősítést a bulvárosodó híradókról és a show-műsorokról a másodéves telescholás a diákokkal végzett elemzéseink. Bíró Yvette filmesztétának A rendellenesség rendje című, 1996-ban megjelent kötetében bukkantam arra a fejtegetésre, amely a posztmodernizmus információ-bitekre egyszerűsített technológiájának következményeivel foglalkozik. A szerző szerint alapjaiban rendül meg a fotografikus ábrázolás hitelessége, mert a számítógépes képalkotás mindenki számára lehetővé teszi, hogy kényére-kedvére megváltoztassa a képet. Méghozzá úgy, hogy az eljárás módja gyakorlatilag rejtve marad a néző előtt.

Ez a megközelítés a főként diákok körében szerzett tanári tapasztalataimat is megerősíti. Azokat a tapasztalatokat, amelyekről a hónap elején számoltam be a Jelenvalóság-fétis című bejegyzésemben. Ebben azon polemizáltam, hogy mi mindentől fosztja meg magát a XXI. századdal indult nemzedék, amikor elfordul a múlttól, s amikor e nemzedék igényeihez alkalmazkodva – s hadd tegyem hozzá: az oktatás túlzott piacosítása miatt is – egyre erősödik az a felfogás, amely szerint nem a múltbeli ismeretekre kell alapozni a tudást, hanem az itt és most élményéből kell kiindulni. Úgy találtam, hogy talán az informatikai robbanással megváltozott kommunikációs feltételek miatt alakul ez így.

És akkor eltelik néhány hét és Bíró Yvette-nél Heideggernek abba a figyelmeztetetésébe botlom, amely szerint „a technológia lényege egyáltalán nem technológiai”. Mindezt a fotográfiára alkalmazva: a technológia megváltozásának az is következménye, hogy a fotók mind kevésbé lesznek tényszerűek; sokkal inkább csupán tényszerű képződmények, faktoidok. A jövő fotója Bíró értelmezésében „egyfajta nyugtalan és nyugtalanító, hibrid képanyag, mely nem annyira a megfigyelt valóságon és a tényleges eseményeken alapul, hanem a képzeleten.”

A Párizsban élő magyar filmesztéta azt állítja továbbá – Jean Baudrillard (1929–2007) filozófusra, médiateoretikusra utalva –, hogy a posztmodern filmekben „a múlt újra átélését, vagy a jövő megsejtését sokkal inkább ösztönzés és vágy, mint hiteles felidézés jellemzi. (…) Az elbeszélés időbeli egységének vagy kohéziójának helyébe a töredékek és villódzó epizódok sokasága lép. Az elektronikus kép könnyű kézzel összeállított kollázsok közvetlen és véletlenszerű formációja, mely a történelmet hasznosítható hulladékok halmazaként kezeli, és az elbeszélést és a logikát szívesen felcseréli vibráló játékkal, képekből, idézetekből, laza kommentárokból és más szabad formákból összeállított látványossággal. Ezek a munkák gyors, széttöredezett ritmusokat, bizarr szembeállításokat, minden kronológiát és logikát szétzúzó szerkezeteket alkalmaznak, minden elérhető tárgyat újrahasznosíthatnak, feldarabolnak és kannibalizálnak. (…) A várakozás és felidézés időbeli szerkezetével való szakítás egy különös időtlenséget eredményez, mely egyben a térnélküliség érzetét is kelti. Absztrakt, megragadhatatlan tér ez, minden mélység nélkül, s bár telítve van káprázatos színekkel és megkapó ritmusokkal, ez nem képes pótolni a hiányzó gazdag élményt, az igazi textúrát, valamint az átélhető érzelmeket. Az események megszakíthatatlan egymásutánja és a szédület már csupán egyfajta kinetikus izgalmat eredményez. A felszín, a felszínesség lakhatatlan világa ez. Érzelmek helyett csupán egyfajta szabadon lebegő intenzitást nyújt, az eredmény pedig eufória és mámor. Az egész világ csupán trükknek, mesterséges effektusnak látszik.”

Mindez sokszorosan igazolja, miért is óvom a telescholás diákokat, hogy vizsgafilmként öncélú, felszínes klipeket gyártsanak, amelyekben a kép a képért van, amelyekben a kép csupán felejthető illusztrálása a kép tárgyának, anélkül, hogy valami mögöttes összefüggés is elősejlene.

Magam optimista vagyok, hiszen évfolyamonként talán csak egy-két hallgatót nem sikerül meggyőznöm arról, hogy egyedül a gondolat hitelesítheti a leglátványosabb képsort is. De hiszem, hogy még ők is elgondolkoznak azon, meddig van értelme a bravúros, vagy a bravúrosnak, a kápráztatónak szánt, de öncélú technikázásnak.

Ha jól értelmezem, maga Bíró Yvette sem pesszimista. A posztmodernnek effajta tobzódását úgy fogja fel, hogy a nemes értékek mellett a szemét, a lom és a pop felhasználásával kiteljesedett az ábrázolás köre, s erről az alapról történik majd a visszatérés az ábrázolás modern kereteihez, amelyek közül ismét utat lehet találni a jövő felé.