>>A küzdelem ezekben az években Magyarországon az értelmiségieknek nevezett rétegek megnyeréséért folyt, s súlyos tévedés lenne azt hinni, hogy az országban csak, vagy akár túlnyomó részében haladó vagy a haladással rokonszenvező értelmiség élt. Majdnem az ellenkezője az igaz, mert a miniszteriális és a vármegyei tisztviselők, a tanárok és a tanítók, ügyvédek, mérnökök jelentős része, a papok (bármely felekezethez tartoztak is) egészükben: az uralkodó osztályoktól, az államhatalomtól függő helyzetben voltak, egzisztenciájuk odakötötte őket, és ennek folytán oldalán is álltak. A pro és kontra agitáció nem az úgynevezett alsóbb néprétegekben folyt elsősorban, mert itt más eszközöket alkalmaztak: legfőképpen papokat, de közigazgatási nyomást, s ha szükséges volt, kíméletlen terrort is. Ám a középrétegekért élethalálharc folyt.<<

Az idézet Horváth Zoltán: Magyar századforduló (Gondolat, 1974, 502. o.) című kötetéből való. S természetesen nem 2010 Magyarországának értékeléséről van benne szó, hanem az 1913 és 1914 közötti viszonyokat írja le így a szerző, amikor is a hatalmat brutális eszközökkel megragadó és gyakorló református Tisza Kálmán kiegyezett a katolikus klérussal. Tisza, aki ellenezte az általános és titkos választói jog bevezetését, 1910-ben többek között így beszélt az alsóbb néposztályokról:

„…a magyar vidékek nagy részében az alsó néposztály, fájdalom, régóta elhidegült már a társadalom intelligensebb rétegeiben levő vezéreivel, sok tekintetben a mi indolenciánkból, de hogy elhidegült, az tény… Nekünk azt hiszem az ország sorsát a magyar intelligenciának és a nemzetiségi intelligencia hazafiasan gondolkodó részének az együttműködésére kell alapítanunk.”

Többé-kevésbé mintha most is itt tartanánk, s alighanem még inkább ide fogunk jutni úgy egy év múltán.