Beszámoltam már arról, hogy a fonyi falunap szellemi gyarapodást szolgáló részében a Gergely-hegyvidéki Népfőiskola rendezvényén többek között a Magyar iskolák a Felvidéken című előadás is elhangzott. Ebben Édesné Fendi Enikő elemezte, hogyan hatottak és hatnak az ottani magyarság életére az asszimiláló törekvések.

Az előadás miden elemében rendben volt, ráadásul Szlovákiában élő magyar szerzője hitelesen számolt be a folyamatokról. A felolvasást hallgatva arra gondoltam: át kellene nézni azt is, hogy mi történik, mi történt Magyarországon a német, a szlovák, a román és más nemzetiségekkel. Közismert, hogy az úgynevezett történelmi Magyarországon sem az 1848–49-es szabadságharc idején, sem azt követően nem igazán vették figyelembe a magyarok között élő nemzetiségek követeléseit. Romániában, Csehszlovákiában, Szlovákiában, Szerbiában sok tekintetben azokat a módszereket alkalmazták, s talán alkalmazzák a magyarok beolvasztásának elérésére, amit annak idején a különféle magyar kormányok használtak a nemzetiségek meggyengítésére.

A rendezvényen azért nem vetettem fel ezeket a kérdéseket, mert nem volt kéznél a megfelelő tényanyag. Most viszont itt a harmadik cikk abban a vitában, ami az elmúlt hetekben a Népszabadságban bontakozott ki. Az augusztus 18-ai számban azt írja Bíró Béla: „ha mi ma méltányosnak tartjuk, hogy a határon túli magyar kisebbségek fennmaradjanak, méltányosnak kellett volna tekintenünk azt is, hogy a határon belüli kisebbségek a társadalmi nyilvánosságban is saját nyelvükön, saját kultúrájukkal és szokásaikkal lehessenek jelen. Magyarországnak valóban példát kellett volna mutatnia szomszédainak (sőt a világnak). A kölcsönös két, vagy többnyelvűség intézményesítésére kellett volna törekednie. Annál is inkább, mivel a 10 százaléknyi kisebbség léte már nem fenyegethette a magyar államiságot sem. Hogy ez miért nem következett be, hogy Magyarország miért éppen az asszimiláció hatékonyságának maximalizálásában mutatott példát szomszédainak, az számomra ma is mélymagyar rejtély.

Az persze tény, hogy Magyarországon nem folyt a szomszédos államokban gyakorolthoz mérhető erőszakos beolvasztás, de erre nem is volt szükség. A szomszédos államok ugyanis magyar kisebbségeik beolvasztásáért mintegy cserébe lemondtak magyarországi nemzettársaikról. A magyarországi kisebbségeknek, akiket többségi államaik cserben hagytak, sőt leplezetlen magyarellenességükkel a magyar közvélemény ellenszenvének és – a kisebbségek által is megalapozottnak érzett – ingerültségének kiszolgáltattak, nem maradt más menedékük, mint az önkéntes asszimiláció, fejvesztett menekülés a többségi létbe. (És még hálásak is lehettek azért, hogy a „várható” retorziók elmaradtak.) A magyar állam nem tett semmit azért, hogy enyhítse a kisebbségek szorongásait, hogy mérsékelje a többségi társadalom felszín alatti, de annál virulensebb kisebbségellenességét. A xenofóbiát eltérő vonatkozásokban és közvetve vagy közvetlenül a minden magyarok államáról álmodó konzervatív nacionalisták és a kisebbségi kérdést bagatellizáló szocialisták példás egyetértésben, úgy is mondhatnám, kéz a kézben kultiválták. Csak akkor szisszentek fel, amikor ezt az össznemzetivé érlelt xenofóbiát a politikai ellenfél kezdte ellenük fordítani: válaszul kölcsönösen fasizmussal, idegenlelkűséggel, nemzetárulással vádolták egymást. És teszik ezt máig, látványos sikerekkel.”

Utóirat: Este – az orosz alkotmányozás gyökerei, s annak a most Magyarországon szerveződő hatalommal való átfedései iránt kutakodva – kezembe került Gecse Géza: Bizánctól Bizáncig, Az orosz birodalmi gondolat című kötete. Ebben több, a témához illeszkedő megállapításra is bukkantam:

– 1833-ban a szerb Janko Draskovic gróf „Sollen wie Magyaren werden? (Magyarokká kell válnunk?) címmel írt röpiratot.(40.o.)

– Mihail Pogogyin, az 1830-as évek közepétől külföldi szláv tudósokkal, írókkal, költőkkel gyakran találkozó, tehát hatásuk alá is került történész publicista szerint a magyar olyan „erőtlen, dölyfös nép, amelynek érzelmi kitöréseit el kell viselni, aztán kézen lehet fogni, mint a többi tatár–török származású ázsiait.” (170.o) Mások ugyanakkor elismerik, hogy a Habsburgok birodalmában kizárólag a németeket és a magyarokat lehet komoly politikai elemnek tekinteni, amelyektől joggal tarthatnak a belső ellentmondásokkal küszködő szlávok. A magyar nemzetet nem lehet sem elnémetesíteni, sem elszlávosítani. (171.o.)

– A pánszlávizmus kétségtelenül igen szélsőséges szlovák apostola Jan Francisci 1847-es írásában így kárhoztatja az elmagyarosodott szlovák urakat: „Mivel azonban Isten a volnorád (értsd.: szabadságszerető szlovák – D.L.) nemzetet szerette, nehéz helyzetbe hozta, hogy próbára tegye. Boldogszlávország (értsd: Szlovákia – D.L.) határán ugyanis egy kis és fekete nemzet élt, akit a volnorádok (szlovákok) kutyafejűeknek (értsd: magyaroknak – D.L.) neveztek. Az urak, azaz a szlovák nemesség a nép nyelvét elfelejtette, s csak a kutyafejű nyelven beszél, és az egész területet el akarja kutyafejűsíteni, azaz magyarosítani. Azt hirdetik, hogy aki nem beszél kutyafejű nyelven, az semmirekellő.” (41.o)

– 1848. június 2-án Prágában összeült az első szláv kongresszus. Miközben a szerbek és a horvátok a magyarokban legnagyobb ellenfelüket vélték felfedezni, a lengyelek igyekeztek a szláv küldötteket mérsékelni. A lengyelek ugyanis a magyarokra szövetségesként számítottak az orosz cári elnyomatással szemben. (67.o.)

– Ivan Akszanov, a pánszlávizmus egyik kulcsfigurája az 1861-től 1864-ig írt cikkeiben csak a törökök és a németek szerepeltek a szláv nemzetek elnyomóiként. 1867-ben aztán csatlakoztatta hozzájuk a magyarokat is. (78.o.)

– 1867-ben a moszkvai szláv etnográfiai kiállítás fedőnéven tartották meg azt a rendezvényt, amely – cseh, szerb, oroszbarát ukrán, ruszin-orosz és bolgár résztvevőkkel, mert amint ez csak 1970-ben derült ki, a lengyeleket szándékosan nem hívták meg – az osztrák–magyar kiegyezés elleni tiltakozás fóruma volt. (100.o.) Hogy mitől tartottak? Rosztyiszlav Fagyejev tábornok 1870-ben így ír: Ausztria–Magyarország létrejöttével Magyarországon a szlávok egy sokkal energikusabb, mohóbb és a hódítás iránt fogékonyabb nép, a magyarok kezébe kerültek. (112.o.)

– 1867-ben a szlavofilok fiatalabb nemzedékéhez tartozó, a közép-erurópai térségben is utazgató Ivan Akszakov azt írja: „a magyar törzs fiziológiailag kihalófélben van, de ezt úgy ellensúlyozza, hogy erős nemzeti szellemet fejlesztett ki és Magyarország nem magyar lakóit asszimilálja." Következtetése: "a Romanovok feladata az összes szláv felszabadítása, ami azt jelenti, hogy Ausztria–Magyarországot likvidálni kell, mert az osztrák–magyar elnyomás még talán a törökországinál is súlyosabb.” (171–172.o.) A Monarchia a „német–zsidó kultúra és a magyar martalóc vadság politikai keveréke, amelynek léte nemcsak alattvalói, hanem a szomszédos szlávok elnyomásán alapszik.” (178.o.)

Nem tartozik szorosan a témához, hiszen nem a magyarok megítélésével foglalkozik, „csupán” a pánszlávizmus lehetséges gyakorlati célját vázolja fel a fentebb már idézett Fagyejev tábornok, aki 1870-ben körvonalazza egy olyan, az orosz és a német térség közötti uralom koncepcióját, amit csak jóval később, a II. világháború utáni status quo-t meghatározó 1945-ös jaltai konferencián a szovjet államnacionalizmus jegyében cselekvő, kommunista Sztálin érvényesít, és az amerikai Roosevelt, valamint a brit Churchill szentesít. Fagyejev koncepciója mintha bizonyos folytonosságot mutatna Ivan Majszkij volt londoni szovjet nagykövet 1944-es memorandumával, amelyben a jövendő világ kívánatos alapelveit vázolta fel. Ez egyfajta forgatókönyvként szolgálhatott Sztálin számára a Szahalinról, a Kuril-szigetekről, a területileg, politikailag, gazdaságilag megerősítendő, a Szovjetunióval közös határral rendelkező Csehszlovákia szerepéről, a Finnországgal, a Romániával kialakítandó kapcsolatokról, a Németország feldarabolásáról, a Lengyelországról, mint független és életképes, de a legkisebb határokon belüli állam helyreállításáról folyó tárgyalásokhoz. Ebben az szerepel, hogy „Magyarországot (az) Erdéllyel kapcsolatos… területében csökkenteni kell a néprajzi elv követésének alapján. Magyarországra jóvátételt kell kiróni, és a háború utáni első években nemzetközi elszigeteltségben kell tartani.” (115., 174., 247–248.o.)

Gyanítom, nem sokat tudott minderről a Magyarországon kiegyezéstől mindmáig hatalmat gyakorló egyetlen politikai erő sem, a szélesebb közvéleményről már nem is beszélve. Így aztán érthető, hogy XX. századi történelmünkben miért nem számoltunk e nagyhatalmi koncepciókkal. Ma is vannak kétségeim aziránt, hogy változik-e ez a befelé néző, magunkat a világ közepének tekintő felfogás az előttünk álló évtizedekben.