Augusztus 31-én újabb módosítási javaslatokkal reagált L. Simon László, a Fidesz Magyar Polgári Szövetség országgyűlési képviselője a médiaalkotmánynak nevezett, A sajtószabadságról és a médiatartalmak alapvető szabályairól szóló T/363. számú törvényjavaslatot érintő bírálatokra. Minthogy kormánypárti oldalról nem ez az első helyesbítés, maga L. Simon pedig új javaslatait a korábbiak visszavonásával együtt tette meg, ember legyen a talpán, aki kibogozza, mi is az a szöveg, amit a parlamenti többség támogatni fog.

Ezt megelőzően több médiával, kommunikációval, alkotmányjogi kérdésekkel, újságírói szakmai érdekvédelemmel foglalkozó szervezet ízekre szedte az eredeti indítványt, s módosító javaslatokat csatolt a törvénytervezet szövegéhez. A Nemzeti Média Kerekasztal az egész szabályozási folyamat újrakezdését indítványozta. Az augusztus 26-ai vitaülésen elhangzottak szerint részben azért, mert ma már nem állapítható meg egyértelműen, hogy tételesen mihez is lehetne hozzászólni. A módosítókkal könnyen előállhat az a helyzet, hogy a kormánypártiak azt válaszolják egy-egy korrigálási javaslatra: az a szöveg már megváltozott, a bírálók észrevétele okafogyottá vált.

A különféle külső szakértők érdeme, hogy aprólékos munkájukkal nagyban elősegítették a helyzet, a fogalmak értelmezését, de könnyen válhatnak valamifajta macska–egérjáték részeseivé. Ezt a Nemzeti Média Kerekasztal igyekezett elkerülni, amikor az ügyvivői testület elvi döntését követően az általam kidolgozott nyilatkozat nyilvános megvitatását támogatta, s amit aztán – természetesen módosításokkal – jó néhány szervezet és magánszemély is elfogadott. A nyilatkozattervezet formálódásának főbb állomásait a TSCH-honlap olvasói figyelemmel kísérhették. Ezzel együtt talán nem árt, ha összefoglalom, mi is a gond a médiaalkotmány jelenlegi tervezetével:

1.) Az előkészítés eredetileg teljesen zárt körben zajlott, ma pedig – legalábbis előttem – sok tekintetben formálisnak tűnik fel a javaslatok befogadására való felhívás.

2.) Nincs nyilvános kormányzati médiastratégia, amely az ország érdekeit figyelembe véve nemzetközi összefüggésekben helyezné el a magyar médiarendszert.

3.) Tisztázatlanok a fogalmak, ami a törvényjavaslat szakszerűségét is megkérdőjelezi.

4.) Elnagyolt a közmédia-rendszerrel szembeni követelmények és a működtetés feltételeinek megfogalmazása.

5.) A tervezet a közönséggel csupán mint a politikai üzenetek befogadóival számol.

2008 karácsonyának előestéjén, amikor a szocialisták akartak rajtaütésszerűen a Parlamenten átnyomni egy a mostani törvénycsomaghoz nagyban hasonló jogszabálytervezetet, a szakmai szervezetek nyomásával még sikerült elérni, hogy visszavonják az indítványt. Ma annyiban rosszabb a helyzet, hogy azt gyanítom, csupán a Gondviselő akadályozhatná meg, hogy egy törvénytervezetet megszavazzanak a kormánypárti mamelukok, ha egyébként a vezéreik eldöntötték, amit eldöntöttek.

Fohászkodjunk tehát!