Lázálom című, előző napi bejegyzésemhez kapcsolódva azt kérdezi ismerősöm, hogy szerintem mi kell ahhoz, hogy szabad, virágzó országban éljünk, ahol kevesebb a bűnözés, mint máshol. Választ talán nem is várt, hiszen ő sem hihette, hogy nálam lenne a bölcsek köve, én mégis ezt írtam neki: két stratégia célt jelölnék ki.

Az egyik a tudás alapú társadalom létrehozása. Hogy ez mit jelent, arról mindenkinek van fogalma. Az oktatásba, a képzésbe sokkal, de sokkal több energiát, pénzt kellene befektetni, mint amennyit Magyarország ma befektet. Példát vehetnénk a skandináv országokról, de a rendszerváltás óta Magyarország a tudás-javakhoz való hozzáférést egyre inkább a kiváltságosak számára teszi lehetővé, vagyis megszüntette a különféle társadalmi rétegek közötti átjárást. E tekintetben teljesen elhibázott, a rendiség felé mutat vissza a jelenlegi kormány oktatáspolitikája, amelynek könnyen belátható következményei a társadalmat végletesen legyengítik már a közeljövőben.

A másik cél: felkészülés a korlátozott munkavégzési lehetőségeket kínáló társadalmi viszonyok kialakítására. E tekintetben – objektív okokból – megint csak üres jelszó maradhat a kormány kinyilatkoztatása a munka alapú társadalom megteremtéséről. Mert e fölött már eljárt az idő. Egyébként utópia az Európai Unió alkotmányában is a célkitűzés a munkanélküliség felszámolásáról.

Ezzel szemben az a feladat, hogy feloldjuk azt az ellentmondást, ami a termelés automatizálása és a népességrobbanás között feszül. Ergo az emberi társadalmak tevékenységi formáit, elosztási viszonyait úgy kell átalakítani, hogy ne kizárólag a munkához kötődjenek az ellátmányok, hanem különféle értelmes, a társadalmat nem csupán a termeléshez és a szolgáltatáshoz köthető módon szolgáló tevékenységi formákhoz. Ma is vannak ilyenek, hiszen a társadalom úgy-ahogy, de eltartja a papokat, a művelődési házak, a könyvtárak alkalmazottait, a műveltséget továbbörökítő tudósokat stb. Valószínűleg egy a svédországihoz hasonló (már megint a skandinávok!) erősen progresszív adórendszerrel úgy kellene átalakítani az elosztási viszonyokat, hogy a termelőmunka világából kirekesztődő, de egyébként értelmes emberi tevékenységet végzők elfogadható színvonalon éljenek meg. Ma ez az ára annak, hogy az úgymond gazdagok is élhető társadalommal találják magukat szembe, ha kilépnek villáik jól őrzött biztonsági kerítései mögül. De biztos vagyok benne, hogy belátható időn belül maga az adórendszer is túlhaladottá válik majd, amikor alapvetően a játszó emberek társadalma lépne a mostani örökébe – természetesen a játékot erősen kiterjesztő módon értelmezve.

Ez nem is egészen előzmény nélküli. Az emberiség ismerte, illetve egyes kicsiny részei ma is ismerik azokat a viszonyokat, amelyekben „az ember csak önző érdekinek kiküszöbölésével tarthatja meg társai közötti státusát.” Az idézet Service–Sahlins–Wolf: Vadászok, törzsek, parasztok című kötetének 27. oldaláról származik. (Kossuth Könyvkiadó, 1973 – Én ugyanis nem vagyok k.elnök, nekem meg kell adnom a forrást!) A vadászó- és gyűjtögető életmódot folytató primitív népek körében végzett kutatásaik egy részét összegzik így a szerzők, s példákkal illusztrálják, hogy ezek a népek büntetik a takarékoskodást, mint az önzés egyik formáját. Az ilyen népek – a környezet fölötti ellenőrzés technikailag korlátozott volta, az élelem tárolásához szükséges technikák ismeretének hiányában – csak annyi időt töltöttek úgymond munkával, amennyire pillanatnyilag volt szükség, s ezért valóságos időmilliomosokká váltak. A rendelkezésükre álló tengernyi időt játékkal, a gyerekekkel való foglalkozással, szomszédolással, beszélgetéssel ütötték el, vagyis a szórakozás életük szerves, társadalmilag nagyon is hasznos része volt. Hasznos volt azért, mert az egyén nem maradt magára, s azért, mert az így kialakuló és újból és újból megerősödő csoportkohézióból mindannyian profitáltak a közös vadászaton és az élelem begyűjtésekor.

Nem állítom, hogy ma már itt tartanánk. Ez a lehetőség ebben a pillanatban valóban csak a civilizációtól legelzártabb primitív törzseknek adatott meg, illetve a kapitalista társadalmak csúcsán helyet foglalóknak: multi-milliárdosoknak, olajsejkségek állampolgárainak, a nyugati jóléti társadalmak középosztálybeli nyugdíjasainak stb. Ők – a társadalmi környezet által meghatározott keretek között – lényegében már ma is fel vannak mentve a pénzkereső tevékenység terhe alól. Ha hagyományos értelemben vett munkát végeznek, azt saját elhatározásukból, szinte szórakozásból teszik, és meglehetősen sok időt töltenek el kulturális tevékenységgel, sportolással, kirándulással, vagyis saját és társaik örömére végzett szórakozással.

Mindent egybe vetve, még ha nem is holnap válik általánossá ez a kultúra, a környezetünket magunkra haragító szabadságharcos, EU-zászlóégetés akciók helyett hasznosabb lenne Harmóniaország megteremtésén gondolkodni. Azon munkálkodni, hogy a társadalom minél több tagja olyan tudással, készséggel vérteződjék fel, amely lehetővé teszi a harmonikus létezést a hagyományos munkavégzést korlátozottan kínáló társadalmi-gazdasági feltételek között is.