Az ember olyan könnyen kimondja, hogy Magyarország az egyik birodalomtól a másikig sodródik, vagyis hogy létezése most is gyarmatszerű. A tőke globális terjeszkedését kísérő úgynevezett újgyarmatosítási folyamatokat érzékelő szerzőktől olykor én is idéztem a Blogtérben, s talán el is morfondíroztam e lehetőség fölött, amikor főként gazdasági bajainkra kerestem a magyarázatot.

A közvélemény-kutatások szerint a magyarok többsége továbbra is az Európai Unió keretei között képzeli el az országot. Ám láthatóan egyre többen adnak hangot annak a véleményüknek, hogy az Európai Unió egyfajta újgyarmatosítás eszköze. Ebbeli nézetüket esetenként zászlóégetéssel nyomatékosítják, vagy épp „Nem vagyunk gyarmat!” feliratú transzparensek hordozásával.

Velük szemben a HVG mostani számában Gerő András történész szerint azt állítja, hogy az Európai Unióban belül, hosszú történelmi folyamatok miatt kialakult centrum- és periférikus országok közötti fejlettségbeli különbségek nem valamiféle gyarmatosítás következményei. A szerző Stephen Howe brit politikatudós meghatározását idézi, amely szerint „a birodalom olyan nagy kiterjedésű, több népet, nemzetet magába tömörítő, összetett politikai egység, amely rendszerint hódítás révén jön létre, és egy domináns központból, valamint alárendelt, gyakran igen távoli perifériákból áll.”

A meghatározás egyes elemeit összevetve az Európai Unió szervezetével, működési mechanizmusával, a következőkre jutunk:

– Az EU nem hódítás útján jött létre, hanem felismert érdekek alapján működő önkéntes társulás; a belépési szándékot népszavazással kell megerősíttetni, vagy elvetni.

– Az EU-nak két adminisztratív központja is van: Brüsszel és Strasbourg

– Több népet, nemzetet, országot tömörít magában, de ezek államformája eltérő, belső rendjüket (például adópolitikájukat) egymástól eltérően határozzák meg.

– Az EU-ban mindenkinek egyenlő politikai jogai vannak; a kis országok is megvétózhatják a nagyok akaratát; az országok az elnökséget félévente váltogatják egymás között.

– A tagállamok befizetéseiből működő kohéziós alapokból a szegényebb országok mindig többet kapnak, mint amennyit befizettek.

Hogy aztán az összegek jó részéből miért köztereket díszköveznek Magyarországon, s nem pénzt fialó beruházásokban hasznosítják, ezt én nem tudom. De gyanítom, hogy nekünk itt élőknek (politikusoknak, kormányhivatalok vezető bürokratáinak) is van ehhez némi közünk, nem csupán az úgymond gyarmatosító EU diktátuma alakítja az életünket. De még ha így is lenne, az a kérdés akkor is megválaszolatlan marad, hogy kire kenjük az 1990–2004, vagyis a rendszerváltás utáni és az EU-belépés előtti időszak téves döntéseit, balfogásait…