Hagyjuk most, hogy mit mondott a riportról Kálnoki Izidor, Faragó Vilmos, meg Egon Erwin Kisch. Tekintsünk el attól, miként művelte a riportot Móricz Zsigmond, Karinthy Ferenc, Illyés Gyula, Sarkadi Imre, Váci Mihály, Örkény István, Moldova György, Katona Éva, Csalog Zsolt, Csák Gyula, Kunszabó Ferenc, Galgóczi Erzsébet, Sulyok Katalin, Bajor Nagy Ernő, Ruffy Péter, Szekulity Péter, Mezei András, Oriana Fallaci, Ryszard Kapuscinski, meg Günter Walraff. Ebben a tárgykörben idézzünk csupán egy gondolatot Mikszáth Kálmántól. (Az ő neve hátha mond még valamit a mai olvasónak is!)

Azt írja Mikszáth A Noszty fiú esete Tóth Marival utószavában: "A riport az egyetlen mely a maga eredeti természetességében folyik. Legközvetlenebb rajzolata a valóságnak s azonfelül szabad és független a szabályoktól. (…) A riporter közli velünk a nyers eseményt, felvonultatja az abban részt vett fő- és mellékalakokat anélkül, hogy kénytelen volna életfolyamatukból többet nyújtani, mint amennyit az esemény megértése kíván. A riporter elmondván az eseményt, épp azon módon, mint aki szőtte, maga a Végzet, szélnek ereszti az abban szereplő személyzetet, menjen ki-ki a maga útján más érdekes, vagy nem érdekes, de ezzel többé össze nem függő események elé…"

Természetesen meghajlunk az ellenvetések előtt: az ily módon körvonalazott irodalmi riport mellett az újságírás azóta kitermelte a szociografikus, az elemző, a tényfeltáró riportot is. Egyben azonban valamennyien közösek: a közönséget izgalomban tartó, vagy izgalomba hozó ellentmondásokat a maguk komplexitásában igyekeznek megragadni, a valóságnak megfelelő sokszínűséggel ábrázolni az újságírói arzenál sokféle eszközének felhasználásával.

Ehhez képest napjában rádió- és tévéműsorok tucatjaiban hangzanak el az ilyen és ezekhez hasonló mondatok: "Munkatársunk riportja következik". "Kollégám riportot készített a politikussal." "A riportban azt mondta a cég vezetője, hogy…"

A riportot kilátásba helyező, tehát sokat ígérő bevezető után az esetek többségében kiderül, hogy a következő percekben interjút hallunk. Általában még ezt sem, csak valami nyilatkozattöredéket, amelyben az újságíró tevékenysége a mikrofonállvány szerepének alakítására szorítkozik.

Sokat tűnődöm azon, miért asszisztálnak a legbecsesebb, a leginkább összetett újságírói műfaj trónfosztásához a tapasztaltabb szerkesztők. (Köztük olyanok is, akik leendő riporterek teljesítményét bírálják el újságíró iskolákban, majdani képernyősöknek szervezett vetélkedőkben.)

Minderre eddig nem találtam igazán elfogadható magyarázatot. Mert arra azért mégsem gondolhatok, hogy már a vezető újságírók sem képesek eligazodni az újságírói műfajok között. Ezért inkább afelé tapogatózom, hogy a jelenség mögött a cselekedetek feltupírozásának a társadalom egészében általánossá váló gyakorlata húzódhat meg: manapság egész életpályák, egész vállalkozások épülnek arra, hogy a keveset soknak, a kicsit nagynak mutassák. Talán ennek a magatartásnak esett, esik áldozatul a riport műfaja is: munkaigényes riportot nem készítünk ugyan, de úgy teszünk, mintha kisebb újságírói teljesítményünk nagyobb lenne.

Ám az olvasó, a tévénéző, a rádióhallgató ezt csak ideig óráig veszi be. Amint az arra hivatott sajtóban a "valóság legközvetlenebb rajzolata" helyett egyre inkább manipulációval találkozik, amint a sokszínű világot mindinkább leegyszerűsítve, silány eszközökkel ábrázolják előtte, mind kevesebbszer veszi kezébe a közéleti lapokat, hangol rá a közszolgálati csatornákra. S aztán már hiába akarnánk helyreállítani a szakmai értékrendet - többek között visszahelyezni trónjára az onnan mára letaszított riportot -, a sajtó morális újjáépítése, a médiaüzlet ismételt felvirágoztatása lassabban fog menni, mint az egyéni és kiscsoportos érdekek alapján való szétverése történt.