Vajon mi ihlet valakit életrajzi regény írására?

Egy elfeledett régi emlék? Egy könnyekkel telesírt párna valakiért? Esetleges gyermekkori viszontagságok? Vagy csak egyszerűen az, hogy az illető mesélőkedvű, van humora, s vele kézen fogva járó fantáziája?

És mi a helyzet a celebekkel?

Ők csupán pénzért árulják ki mindennapjaik lepedőcsatáit? Esetleg az vezeti tollukat, hogy valahonnan eljutottak valahova? Vagy csak az motiválja őket, hogy mások is írnak?

És mit gondoljunk az ész bajnokairól? Azokról, akiket csak saját köreikben ismernek? Akik a gazdaságtankönyveket írják, meg „Az ember a Holdon”-t és a történelmet…

És mit mondjunk önmagunkról? Akik a történelem egyik zugában bújunk meg? Akik nem vagyunk sem celebek, sem zsenik, a humorérzékünk pedig jobbára addig terjed, hogy értékeljük mások elmésségét.

Mi, ha mégis írásra adnánk a fejünket, szinte biztos, hogy hiába házalnánk: tizenöt porszívót modern művészeti szobornak álcázva hamarabb el tudnánk adni, mint saját kis élettörténetünket, amely kellően mélyre ásva, meglehet sokkal érdekesebb, mint a legtöbbek ezernyi bekötött példányban eladott egója.